Hetvenéves az utolsó „szocialista” vb-gólkirály

A Pomerániai vajdaságban, az egykor német Malborkban, a Visztula-delta mellett született 1950. április 8-án, az észak-lengyel kisváros a mai napig őrzi azoknak az időknek az emlékét, amikor még Marienburgnak hívták. Ehhez képest Grzegorz Lato futballkarrierje már az ország déli részén, a szovjet határhoz közel eső kárpátaljai Mielecben bontakozott ki, ahová a rendszer egyik kirakatvállalatában, a WSK-Mielec repülőgépgyárban dolgozó szülei költöztek.

Lato a helyi Stal Mielecben töltötte pályafutása javát, ami természetesen nem lett volna így, ha Lengyelország nem a szovjet blokk tagja, és legjobb labdarúgói karrierjük csúcsán külföldre igazolhatnak. El lehet képzelni, hogy 1974 nyarán milyen kérők álltak sorba a friss világbajnoki gólkirályért, akinek nyilván nem volt könnyű megemésztenie, hogy csak 30 évesen szerződhetett nyugat-európai bajnokságba – ekkor lett a belga Lokeren játékosa. (Az Aranycsapat itthon maradó tagjaitól Albert Flóriánig, az ugyancsak aranylabdás csehszlovák Jan Masopusttól Lato lengyel társaiig hosszú a futballvasfüggönyt elszenvedők listája, hogy a Szovjetunió klasszisait már ne is citáljuk…)

Így aztán a 175 centije ellenére kiválóan fejelő, villámgyors, a kapu előtt kíméletlen csatár Mielecből volt kénytelen megváltani a világot. Erre először az 1972-es müncheni olimpián nyílott volna lehetősége, de ekkor még csak sokadik cserének számított. Kazimierz Górski egyre karakteresebb együttesében a karmester Kazimierz Deyna és a gólfelelős Wlodzimierz Lubanski volt a legnagyobb sztár, Latónak mindössze a középdöntő Dánia elleni (1–1) meccsén jutott a szünetben beállva egy félidő. Az ellenünk vívott fináléban sem játszott, amelyben Várady (akkoriban még Váradi) Béla vezető gólját Deyna a második félidőben nemcsak kiegyenlítette, hanem az olimpiai aranyat érő második gólt is elhelyezte Géczi István kapujában. Ha a meccs döntetlen, az akkori szabályok értelmében mindkét együttes aranyérmes, a lengyelek a kezdés előtt állítólag fel is ajánlották az ikszet, de futballnagylétünk romjain erre nagyvonalúan nemet mondtunk. Így a magyar válogatott ezüst-, a lengyel – soraiban a döntőben pályára nem lépő Latóval – aranyérmes lett; a Szovjetunió és az NDK nem volt ilyen finnyás, a bronzmérkőzés 2–2-vel zárult, és mind a két csapat felállhatott a dobogó harmadik fokára…

AZ 1972-ES OLIMPIAI DÖNTŐ – átkattintással

Az 1974-es világbajnokság selejtezőjében a lengyelek Anglia és Wales társaságában enyhén szólva sem számítottak továbbjutásra esélyes favoritnak, a britek azonban nagyokat néztek, amikor a Górski-fiúk odahaza mindkettejüket legyőzték, és az 1973. október 17-én a Wembleyben kiharcolt kemény 1–1-gyel meg is nyerték a csoportjukat. (Ez utóbbi mérkőzést valószínűtlen módon a Magyar Televízió is közvetítette, a lengyel kapuban Jan Tomaszewski remekül védett, a '66-os világbajnok angolok szégyenszemre kiestek, 1974 nyarán pedig felénk már senkit sem lepett meg, hogy milyen jók a lengyelek.)

Mivel Kazimierz Górski ekkor már nem számíthatott az angolok elleni hazai selejtezőn (2–0) súlyos keresztszalag-sérülést szenvedő Lubanskira (aki éppen Latót megelőzve 48 góllal a mai napig második a válogatott örök-góllövőlistáján, ezt természetesen a 61 találatnál járó Robert Lewandowski vezeti), alapjaiban kellett átszerveznie a lengyelek támadóegységét. Centerbe a hórihorgas Jan Szarmach került, a jobb szélről az addig inkább csak „rendszerkompatibilis” neve miatt futtatott Joachim Marx helyén Grzegorz Lato riogatta az ellenfelek védelmét.

(Apropó, Lubanski: minden lengyelek első számú kedvence a Górnik Zabrze színeiben 1970-ben KEK-döntőig jutott, a Real Madrid ezt követően befutó csillagászati, egymillió dolláros ajánlatára egyenesen a Lengyel Egyesült Munkáspárt, a LEMP központi bizottsága mondott nemet!)

Lato az olimpiai csapatban a spanyolok, a nagyválogatottban az NSZK ellen mutatkozott be 1971-ben, első góljait Várnában a bolgárok ellen (0–2) szerezte, és az 1974-es vb selejtezőjében a Wales elleni hazai 3–0-s siker találataiból is jegyzett egyet. Avilágbajnokságra24 évesen úgy utazott el, hogy addigi 11 válogatott meccsén négyszer talált be – aztán a nyugatnémet stadionokban egy hónap alatt hét meccsen hétszer is.

LATO GÓLJAI AZ 1974-ES VB-N

Mint később Paolo Rossi 1982-ben vagy Toto Schillaci 1990-ben: a legfontosabb tornán szinte nem tudott hibázni, minden arannyá (pontosabban: végül bronzzá) vált a keze alatt. Az Argentína és a Haiti elleni csoportmérkőzésen egyaránt kettőt vágott, és miután a lengyelek az előző vb-n ezüstérmes olaszokat is megverték (és ezzel ki is ejtették!), a középdöntőben szerzett egyet a svédek és a jugoszlávok ellen is – csak azt sajnálhatja, hogy a döntőbe jutásról határozó NSZK elleni „vízi csatában” nem talált be az irreálisan felázott frankfurti talajon. De a bronzmérkőzésen a négy évvel korábbi önmagukhoz képest meglehetősen halovány, címvédő brazilokat már ismét az ő gólja fosztotta meg a világbajnoki dobogótól.

De mert a rendszer harmincéves koráig vele sem tett kivételt, egészen 1980-ig maradt a Stal Mielec labdarúgója. Klubjával 1973-ban és 1976-ban is megnyerte a bajnokságot, miközben 1973-ban (mindössze 13 góllal) és 1975-ben (19) is lengyel gólkirály lett, 1976-ban pedig oroszlánrészt vállalt abban, hogy a Stal Mielec beverekedte magát az UEFA-kupa negyeddöntőjébe. A válogatottban összesen 45 találatig jutott, de ezek közül hármat a montreali olimpián szerzett (egyet az NDK ellen 3–1-re elveszített fináléban is), és ezeket a lengyelekkel ellentétben a hivatalos listák nem írják a neve mellé, így 42-nél vonult vissza.

AZ 1976-OS OLIMPIAI DÖNTŐ (LATO GÓLJA: 1:49–2:17) – átkattintással

Ott volt, Tunézia, illetve Brazília ellen két gólt szerzett, és a nyolc közé azért eljutott az1978-as vb-nis, ahol az egymással kíméletlenül rivalizáló rendező argentinok és brazilok ellen a középdöntőben már nem volt esély a '74-eshez hasonló bravúrra. Négy évre rá,1982-benviszont újabb lengyel csodának tapsolhatott a világ, Spanyolországban is harmadik lett a válogatott, amelyben ekkor már az ifjú Zbigniew Boniek volt a legnagyobb sztár, ő viszont mindenekelőtt a Peru ellen a tizedik vb-gólját is jegyző Latótól kapta a „zlotys” labdákat.

1982-ES VB, LENGYELORSZÁG–PERU 5–1 (LATO GÓLJA: 0:50–1:33)

1982-ES VB, LENGYELORSZÁG–BELGIUM 3–0

Még otthon volt, amikor talán legnevesebb honfitársát, Karol Wojtyla krakkói érseket II. János Pál néven 1978 októberében pápává választották (1979-ben hazájába is ellátogatott), ám miután Lato 30. születésnapjára megkapta a lehetőséget, hogy végre Nyugat-Európában is kipróbálhassa magát, már a távolból kísérhette figyelemmel, amint Lech Walesa Szolidaritása országos sztrájkokat robbant ki.

„A forradalom – ahogyan mi hívtuk – után vége lett az állami sportfinanszírozásnak, odahaza egyszerűen elfogyott a pénz, aki tudott, külföldre igazolt, nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek végére a lengyel futball is összeomlott…” – nyilatkozta később.

Ettől még Grzegorz Lato két remek idényt töltött el Lokerenben, és az elsőben, 1980–1981-ben éppen Lubanski (továbbá az ifjú dán Preben Elkjaer-Larsen és az első izlandi ikon, Arnór Gudjohnsen) csapattársaként bajnoki ezüstérmet szerzett. Még levezetett a mexikói Atlante FC-ben és az amerikai lengyelek klubjában, a Polonia Hamiltonban is, közben már edzősködött is – két részletben a Stal Mielec kispadjára is leült –, de pályafutásának ezt a szakaszát nem kísérték visszhangos sikerek, és ötvenévesen inkább a politika felé fordult a figyelme.

Amennyire sérelmezte, hogy pályája csúcsán nem igazolhatott külföldre, annyira nem zavarta, hogy 2001-ben a posztkommunista Baloldali Demokratikus Szövetség színeiben indul a parlamenti választásokon – és 51 évesen a Baloldali Demokratikus Szövetség és Munka Uniója (SLD és UP) alkotta választási koalíció rzeszówi (Kárpátaljai vajdaság) listájáról be is jutott a parlament felsőházába. Csak a miheztartás végett: itt frakciótársa lett Adam Gierek, a „lengyel Kádár”, az éppen abban az évben elhunyt korábbi kommunista pártfőtitkár, Edward Gierek fia is. Lato a szenátus testnevelési és sportbizottságában dolgozott, elsősorban „a falusi fiatalok fizikai kondíciójának javításáért”.

Egy ciklus jutott neki szenátorként, visszatért a futballba, és miután az UEFA 2007 áprilisában Cardiffban úgy döntött, hogy a 2012-es Európa-bajnokságot Lengyelország és Ukrajna rendezheti meg közösen (a magyar pályázat ugyanitt nulla szavazatot kapott...), 2008. október 30-án a Lengyel Labdarúgó-szövetség (PZPN) elnökévé választották meg. Lato válságos helyzetben került a szövetség élére, hiszen elődjét, a magyarul is kiválóan beszélő Michal Listkiewiczet és a PZPN vezetőit korrupciós botrányok sora miatt elmozdították, és már-már az Eb-rendezés is veszélybe került. Lato a szavazáson 57 voksot kapott a 112-ből, és már az első körben maga legyőzte a szövetségi főtitkár Zdzislaw Krecinát (36) és a kormányzat által favorizált Zbigniew Bonieket (19) – aki aztán 2012 őszén, az Eb után az utódja lett.

„Egyértelmű, hogy együtt kell működnöm a kormánnyal, a FIFA-val és az UEFA-val, hogy a lengyel labdarúgás visszaszerezze a régi imázsát – nyilatkozta kinevezése után. – Biztosra veszem, hogy a 2012-es Európa-bajnokság fantasztikusan sikeres lesz.”

Optimizmusa kincstárinak bizonyult, különösen mert a lengyel ultrák állandósuló botrányai miatt éppen a nemzetközi szövetségeknél és a hazai kormányzatnál kellett a legtöbbet magyarázkodnia, az Eb előtt néhány hónappal pedig már annyi zűrös pénzügyi machinációra derült fény, hogy tényleg csak a torna presztízse miatt nem köszönték meg Latónak az elnöki munkát. (2011 novemberében egy építési vállalkozó, Grzegorz Kulikowski azzal vádolta meg Latót és a főtitkári posztján maradó Krecinát, hogy kenőpénzeket fogadtak el tőle annak érdekében, hogy ő kapja meg a szövetség új székházának kivitelezését. Kulikowski ráadásul hangfelvételt is készített – Latóék azzal a képtelenséggel védekeztek, hogy csak vicceltek.)

A kontinensviadal után viszont (amelyen a lengyelek általános csalódást okozva kiestek a csoportban, de Lato ekkor még tartotta magát: „Nincs okom távozni, a szövetség mindent megtett a sikeres Eb-szereplésért...”) már nem volt pardon: 2012. október 12-én egy másik legenda, Zbigniew „Zibi” Boniek lépett a helyére.

Hetvenedik születésnapján ellentmondásos futball utáni karrierje ellenére is ünneplik őt a lengyelek.

És maga Grzegorz Lato sem csinál nagy ügyet az utóbbi két évtizedből: „Gyakran kérdezik tőlem, bármit az életben másként csinálnék-e. Erre csak azt tudom mondani: nem, semmit.”