Ahogyan annak idején, fénykorában is volt, verhetetlen az Arsenal: magabiztosan túllépett a bombaerős Lazión és a 2002-es Bajnokok Ligája-győztes Real Madridon is. Az elődöntőkre már alaposan kiveséztük az adott évad csapatainak felépülését és felépítését, múltját és jövőjét, taktikáját, most megnézzük, kik voltak szerintünk egy-egy gárdában a legerősebb és a leggyengébb láncszemek.
Ahogyan annak idején, fénykorában is volt, verhetetlen az Arsenal: magabiztosan túllépett a bombaerős Lazión és a 2002-es Bajnokok Ligája-győztes Real Madridon is. Az elődöntőkre már alaposan kiveséztük az adott évad csapatainak felépülését és felépítését, múltját és jövőjét, taktikáját, most megnézzük, kik voltak szerintünk egy-egy gárdában a legerősebb és a leggyengébb láncszemek.

Arsene Wenger topegyüttesénél hárman indultak a „minőségi” versenyben, és mindhárman remek játékosokból értek világklasszissá Londonban. A trióból a latolgatásunk során Patrick Vieira esett ki leghamarabb, Dennis Bergkamppal szemben pedig az szóltThierry Henry javára, hogy a nevezetes 2003–2004-es idényben a holland 14 kanadai pontot termelt, a francia támadó pedig 50-ig jutott – eggyel több mérkőzésen!

Szerencsére arról nem kell döntenünk, hogy Bergkamp vagy Henry volt-e nagyobb futballista; előbbi az arsenalos karrierje során 402 meccsen 109 gólt és 71 gólpasszt jegyzett, Henry 375 találkozón 228 gólt vágott, 90 assziszt mellett. Henry Bergkamp mellett nőtt klasszissá, mert ugyan játszott már a Monacóban és a Juventusban is, sőt balszélsőként 1998-ban világbajnok lett, de Torinóban egyértelműen csődöt mondott, és kapva kaptak az olaszok Wenger remek ajánlatán. Érdekes, hogy Vieira a Milanban, Bergkamp pedig az Interben nem lelte meg a helyét.

Az Itáliában csetlő-botló, magát a középpályán látványosan rosszul érző Henry Angliában megtáltosodott, legendává nőtte ki magát, kis híján beapplikálták a klub és a PL címerébe is, később kevés híján újra világbajnok lett. És BL-győztes, azonban a 2006-os fináléban nem ment neki. Aranylabdát nem kapott, de egyszer második, egyszer harmadik lett a szavazáson, talán éppen a BL-arany hiányzott neki, illetve az is sok szavazatot elvett tőle, hogy kihagyott egy nagy helyzetet a németországi vb döntőjében.

Viszont Londonban ő volt a király: csodálatos góljai, élményszámba menő lefordulásai, milliméterre pontos lövései és mesés kiugratásai egy védőgeneráció korai ráncosodásához vezettek, cselei láttán volt egy olyan érzése az embernek, hogy Henry vagy gondolatolvasó, vagy előre látja a jövőt, mert a védő éppen elindul az egyik irányba, amikor a francia a bekk másik oldalára viszi a labdát. Szerencséje is volt, csak utolsó arsenalos idényében sérült meg komolyabban, fél szezont kellett kihagynia (bár ez az ilyen szempontból borzalmasan peches klub szintjén szinte csak szúnyogcsípés).

Hét „rendes” idényében négyszer lett gólkirály, egyszer ezüst-, egyszer pedig bronzcipős. Első idényében a góllövőlista ötödik helyén végzett, ugyanis eleinte nagyon nem ment neki a középcsatár posztján, ám mestere töretlenül bízott benne. 2007-ben Henry a Barcelonához távozott, hogy végre BL-t nyerjen, majd Amerikában vezetett le, illetve egy rövid időre visszatért még az Arsenalhoz. Edzőként megbukott Monacóban, most a Montreal Impact mestere.

„Nagyon nehéz szavakba formálni, mit is jelent ő az Arsenalnak, vagy micsoda idényt zárt. Szerencsére, azt hiszem, a harminc bajnoki gólja és tizenöt gólpassza önmagáért beszél. Fizikailag még tovább erősödött, s ez nagyon fontos a csapat szempontjától. Thierry minden évben képes fejlődni, nekem mint edzőnek éppen ez a legszebb és legnehezebb feladatom, hogy a világ legjobb csatárából még többet kihozzak” – mondta róla 2004 tavaszán Wenger.

A leggyengébb láncszemnek sokan talán a jobbhátvédet, a kameruni Laurent, azaz Laureano Bisan Etame-Mayert tartanák, de ő olyannyira átlendült abban az idényben a kisebb hullámvölgyén, hogy bekerült Angliában az idény álomcsapatába, Tim Howard, Sol Campbell, John Terry, Ashley Cole, Steven Gerrard, Frank Lampard, Vieira, Robert Pires, Henry és Ruud van Nistelrooy mellé. A választásunk így a német kapuvédőre, Jens Lehmannra esett.

„A megbízhatatlan kapus szobrához keresve sem találnánk jobb modellt az 1969-ben született Lehmann-nál, aki a 2006-os világbajnokság előtt a nemzetközi futball egyik negatív főszereplője lett (minden követ megmozgatott, fúrt-faragott-könyökölt-tyúkszemre lépett, hogy kiszorítsa Oliver Kahnt a válogatott kezdőjéből), majd hazája hőse az argentinok elleni tizenegyespárbajban. Nem akármilyen egyéniség volt: a parádés reflexekkel rendelkező kapus útját borzasztó potya gólok, kapitális aláfutások, edzőbosszantó nyilatkozatok, arrogáns gesztusok, nevetséges okokból kapott piros lapok, reklámtábla mögé vizelés és sok-sok büntetés övezte” – írtuk róla visszavonulásakor, 2011-ben. Lehmann a 2006-os BL-döntőben fölöslegesen kiállíttatta magát, de ne siessünk előre, azonban már a 2003–2004-es idényben is sokat kritizálták.

A védelem fantasztikus formában játszott, Vieira, Gilberto Silva és Edu jobban szűrt, mint a legfinomabb homok (a nagy BL-menetelés idején is rekordkevés kapott góllal jutottak a fináléba), ám Lehmannban „benne volt a gól”. „Meg kell mondjam, akadtak rosszabb meccsei is, előfordult, hogy hibázott, de ez minden játékossal megeshet” – mondta róla mestere a 2004-es bajnoki cím után. A Schalke, a Milan és a Dortmund korábbi kapusa Wenger kérésére került az Arsenalhoz, 34 esztendősen, és mestere sokáig kitartott mellette; miután először visszavonult (már a VfB Stuttgarttól, utolsó mérkőzésén egy büntetőt átlőve egy szomszédos kisközségbe), a 2011-es nagy arsenalos kapusfogyatkozás idején visszatért, és egy meccsen még játszott is.

Nem kétséges, az 1999-es MU lelke a rettenthetetlen Roy Keane volt, az idény végén ő kapta a szezon legjobb unitedesének járó Sir Matt Busby-díjat. A BL-döntőt ki kellett hagynia, mi azonban most nem egy mérkőzés, hanem egy évad legjobbját választottuk meg. Az ír harcos volt a manchesteriek motorja, de fékje és gázpedálja is, ha kellett, ütközött, ha kellett, verekedett, falta a kilométereket a pályán és az ellenfél karmestereit, megjelenésére a két 16-os között állandóan számítani lehetett, az őrület határára kergetve ezzel a legnemesebb ellenfelet is.

„A hősi idők lovagja ő, hihetetlenül keményen, lelkesen játszva segítette nagy győzelmekre övéit, nem mellékesen médiakedvenc, mivel gyakran szolgáltat témát a pletykarovatoknak. Fénykorában gyakran nézett a pohár fenekére, ráadásul szándékosan okozott súlyos sérülést a norvég Alf-Inge Haalandnak, a Manchester City középpályásának – ehhez képest eltörpülnek híres szócsatái szövetségi kapitányaival és csapattársaival, illetve a Vieirával vívott többfrontos szó- és lökdösődéspárbajai. A fentiek fényében meglepő, hogy Sir Alex Ferguson többször is azt nyilatkozta róla, lesz még Keane az MU menedzsere!” – írtuk róla egykoron.

Az Éric Cantonától a csapatkapitányi karszalagot megöröklő Keane a BL-győzelem egyik vezéralakja volt, a szó szoros értelmében, mert űzte-hajtotta és vezette is övéit, az MU nagyon sok gólt kapott, de sokat is rúgott az aranyhoz vezető úton. Maga Keane háromszor volt eredményes a sorozatban, a Bayern Münchennek a csoportkörben, a Juventusnak az elődöntőben lőtt igen fontos gólt. A bajnokságban kétszer talált be, de mindkettő kellett a győzelemhez, a Premier League-et végül egy ponttal nyerték meg – az Arsenal előtt. Keane ma már edzősködik, nem is rosszul, de egyelőre még messze jár az MU kispadjától.

Az első elődöntőben is levontuk a nem éppen eget rengető tanulságot: az igazán klasszis csapatok közös jellemzője nem a kiváló edző, a csapatban lévő x mennyiségű világklasszis, nem is a pénz, hanem az, hogy nincs igazán gyenge láncszemük. Az 1998–1999-es Unitednél két gyengébb láncszemet találhatunk: a balhátvéd Denis Irwin már 34 éves volt a BL-finálé idején, aki sokszor elöl ragadt, és mivel ő végezte el a pontrúgásokat is, gyakran nem ért vissza a kontrákra; a középső védő Ronny Johnsen pedig ugyan többet játszott, mint vetélytársai közül honfitársa, a később a Videotont is vezető Henning Berg, a nagy csalódást okozó David May és a fiatal Wes Brown, de sokszor megingott.

Johnsen ugyanis Mayjel, Brownnal és Berggel együtt igen sérülékeny volt, 1996-tól 2002-ig szerepelt a „vörös ördögöknél”, ám csak 99 bajnokin léphetett pályára, csupán első idényében volt teljesen egészséges. Remek felépítésű, magas, erős és hajlékony játékos volt, de ha valaki sérülésből sérülésbe esik, rehabilitációról könnyített edzésekre jár, akkor bizony meg-meginog, és aki már sportolt, nagyon jól tudja: a sokadik komoly sérülés után az ember tudat alatt is óvatossá válik, márpedig egy tizedmásodperces megállás is behozhatatlan hátrány a topszinten. A Bayern elleni BL-döntőben ő lökte el a németek gólja előtt teljesen fölöslegesen Carsten Janckert, ezt a szabadrúgást váltotta gólra Mario Basler. Johnsen szerencséjére a csatárcserék megmentették őt, de a futballtörténelem egyik legizgalmasabb hajrájában azért benne volt a norvég bakija is.

DE HOL ERŐSEBB A LEGERŐSEBB LÁNCSZEM, HOL GYENGÉBB A LEGGYENGÉBB LÁNCSZEM, AZAZ KI JUSSON TOVÁBB, AZ ARSENAL VAGY A MANCHESTER UNITED?