A volt kispesti csatár Katarban szórja a gólokat

– Május végén köszönt el másodszor is a Honvédtól, és júliusban derült ki, hogy a katari másodosztályban szereplő Muajdar SC lesz a következő állomás. Hogyan került oda?
– Mivel szabadon igazolható voltam, nem akartam elkapkodni a döntést, hazamentem Brazíliába, hogy a családom körében élvezzem a nyarat – mondta a Nemzeti Sportnak a Dohában utolért Danilo, aki két részletben három és fél évet töltött el a piros-feketéknél. – Odahaza keresett meg a Muajdar elnöke, hogy szeretné, ha segíteném a csapatot a feljutásban. A klub mindent megtett, hogy versenyre keljen a többi ajánlattal, aminek az lett a vége, hogy egy évre szóló szerződést írtam alá.

– A beilleszkedést alighanem rutinból megoldotta: ha jól számoltam, Katar a tizenkettedik ország, ahol játszik.
– Lehet, valaki soknak tartja, hogy ennyi helyen megfordultam már, én azonban hálás vagyok a sorsnak, mert csodás országokban futballozhattam, nyelveket tanulhattam, miközben megismerhettem újabb és újabb kultúrákat. Büszke vagyok rá, hogy a gólokkal sehol sem maradtam adós. A beilleszkedéssel sohasem volt gondom, talán azért sem, mert édesanyám egykoron arra tanított, legyek tisztelettudó és barátságos mindenkivel: vidám, mosolygós fickóként mindenben a jót keresem. Egyébként is a világ egyik legboldogabb embere vagyok, hiszen júniusban másodszor is apa lettem, Lucas után Davi is megérkezett közénk, így vált teljessé a családunk. Szeretet és öröm vesz körül, áldottnak érzem magam. Doha modern, tiszta és biztonságos, számos parkjával és látnivalójával optimális hely a családos embereknek. Az ország vezetői hatalmas összeget áldoznak a turizmusra és az életszínvonalra, úgyhogy kizárólag kedvező tapasztalataim vannak.

– A pályán is? A katari másodosztályról nemigen találni híreket a világhálón.
– Akkor legalább én újságolhatom el, hogy jó formában vagyok. Nem hátráltatnak sérülések, megy a játék, tíz gólnál és öt gólpassznál tartok.

– A csapat negyedik helyezése jónak számít?
– Lehetne jobb is, de pillanatnyilag reális képet fest a tabella. A harmadik helyezettől csak két pontra vagyunk, ugyanakkor van annál merészebb célunk is, mint az al-Markija elé kerülni – a második helyen álló al-Biddát is szeretnénk megelőzni a bajnokság végéig. Ez esetben a rájátszásban küzdhetnénk a feljutásért.

– Egy sikert már elkönyvelhetett a Muajdar játékosaként: az egyik fotó tanúsága szerint decemberben kupagyőztes lett csapatával.
– Katarban több kupasorozat van, az egyik trófeát mi hódítottuk el, mégpedig nem mindennapi körülmények között. Az elődöntőt rekkenő hőségben játszottuk, de két góllal így is hozzájárultam a továbbjutásunkhoz. A finálé maga volt a dráma, az utolsó percben lőtt góllal nyertünk három kettőre, képzelheti, mekkora volt a boldogságunk. A májusi idényzárásig szeretnénk még legalább egyszer ünnepelni: újabb kupasikert vagy a feljutást. Esetleg mindkettőt.

– Láttam még egy fényképet a közösségi oldalán, a Barcelona korábbi klasszisa, a jelenleg az élvonalbeli al-Szaddot irányító Xavi mosolyog ön mellett. Csak nem azért, mert megegyeztek abban, hogy a nyártól az ő csapatában folytatja?
– Sajnos nem, bár szívesen lennék a játékosa. Az egyik nap a piacon sétálgattam, amikor Xavi megállt mellettem. Mintha sokkot kaptam volna. Úgy éreztem, álmodom, szinte szólni sem tudtam. A történetnek szerencsére volt folytatása, néhány nappal később ugyanis ugyanabba a japán étterembe ültünk be. Amíg a felesége a kisfiammal játszott, volt időnk beszélgetni kicsit. Aznap készült a fotó is. Utána rádöbbentem, van valami közös Xaviban és bennem: mindketten imádjuk a japán konyhát.

– Ha megengedi, még egy fényképről kérdezném, arról, amelyik egy utcai focimeccset örökít meg. Gyerekkori emlék?
– Méghozzá csodás emlék! Amikor kissrác voltam, én is folyton az utcán játszottam. A házunk előtt volt a pálya, a kapukat a papucsok jelentették. Éjjel-nappal rúgtuk a labdát, sohasem éreztük magunkat fáradtnak. Tizenöt éves koromig futsaloztam is, annak a játéknak is élveztem minden pillanatát. Tudja, hogy van ez, ha van labda, nincs gond.

– Sajnos mostanság van, Katart is elérte a koronavírus-járvány.
– Annyi biztos, hogy a hónap végéig nem rendeznek meccseket. Imádkozom, hogy ez a rémisztő időszak minél hamarabb véget érjen.

– Figyelemmel követi a Honvéd szereplését?
– Olyannyira, hogy mérkőzései kilencvenöt százalékát láttam az internetes közvetítésnek köszönhetően. Minek is tagadnám, hiányzik a csapat, hiányzik Budapest. Szerettem Kispesten futballozni, a klubot örökre a szívembe zártam. A portástól kezdve a konyhásokon és a biztonsági személyzeten át a szertárosig mindenkit jól ismertem, sokak közülük már akkor Kispesten dolgoztak, amikor kétezertízben először a Honvéd futballistája lettem. Akivel csak tudom, tartom a kapcsolatot, Davide Lanzafamére úgy tekintek, mint a testvéremre. Nagyon örülök, hogy a szurkolók nem felejtettek el, különböző fórumokon gyakran érdeklődnek, mi van velem. Ezúton is üzenem, szeretettel gondolok rájuk. A feleségemmel tervezzük, ha a körülmények engedik, ellátogatunk Magyarországra, alig várjuk, hogy találkozzunk a barátainkkal.

– Ha nosztalgiázik, eszébe jut, hogy kétezertizennyolc augusztus ötödikén ön lőtte az utolsó gólt a régi Bozsik-stadionban? Vajon megteszi ezt az új arénában is?
– Hogy eszembe jut-e az a régi gól? Rendkívül büszke vagyok rá! Azzal a góllal nyertünk egy nullára a Paks ellen. Nem tudom, mit hoz a jövő, de ha a sors úgy akarja, még egyszer magamra öltöm a Honvéd mezét.