PSG: Zidane érdeklődése után a fellegekben jártam – Mbappé

A gyerekkorába szépen fokozatosan bevezető világbajnok francia csatár például háromévesen kapott egy elektromos kisautót, amivel rögtön megcélozta a futballpályát, s onnantól kezdve ez napi rutinnak számított nála.

„Amikor megérkeztem a pályára a kocsival, csak beparkoltam vele a sarokba. Minden barátom féltékeny volt rá, de igazából én nem foglalkoztam ezzel. Én csak a labdát akartam, csak az foglalkoztatott. Számomra mindent az jelentett. Mindannyian álmodozók vagyunk. Úgy vélem, mind ilyennek születünk. Ez talán azért van így, mert álmodni nem kerül sokba. Igazából ingyen van.”

Kylian Mbappé elmondta, Párizs egyik elővárosi övezetében, Seine-Saint-Denis megyében nőtt fel, azon belül pedig a gyerekkorát egy Bondy nevű falucskában töltötte, ahol néhány dolgot megtanult.

„Olyan ez, mint a reflex. Ott ez a szabály, amiben éltünk. Bondyban olyan értékeket tanul meg az ember, amik túlmutatnak a labdarúgáson. Megtanulod például, hogy mindenkit ugyanúgy kezelj, mert mindannyian ugyanabban a kalapban vagytok. A másik álma a te álmod is” – fejtette ki a támadó annak kapcsán, hogy a 2019-es FIFA-gálán José Mourinho összes barátjának köszönt egyesével, s mivel a legtöbb jelenlévőt nem ismerte, sokan meglepődtek a cselekedetén.

„Én és a barátaim nem reménykedtünk abban, hogy kiváló futballisták leszünk. Nem is vártuk. Nem is terveztük. Álmodtunk róla. Ez a különbség. Sok srácnak poszterek vannak a falán a hőseiről, nekünk ezek focisták voltak. Nekem Zidane-ról és Cristino Ronaldóról volt például sok-sok plakátom, majd aztán mikor idősebb lettem, Neymarról is, ami nagyon vicces, de ez egy másik történet. Sokan kérdezik, mit csinálunk másképp, hogy a környékünkről több tehetség is érkezik. Szerintem számunkra a futball más. Nélkülözhetetlen, mindennap. Olyan, mint a kenyér és a víz.”

„Emlékszem, a suliban minden évben volt torna, számunkra ez olyan volt, mintha világbajnokság lenne. Volt egy kis kéteurós műanyag trófeánk, de úgy kezeltük, mintha halál komoly lenne. Vegyes csapatok voltak, a lányokat is be kellett válogatnunk. Jól emlékszem, hogy a barátomnak, aki velünk volt, azt mondtam, ha mindent belead a pályán és megnyerjük a kupát, veszek neki egy új könyvet. Könyörögtem neki. Talán azt hihetik, hogy eltúloztuk, de nem, valójában tényleg ez a kéteurós kupa jelentett nekünk mindent.”

Mbappé azt is elárulta, hogy volt egy fordulópont az életében.

„Ez akkor történt, amikor 11 éves voltam, a Coupe 93 nevű tornán. Bejutottunk az elődöntőbe, amit egy igazi stadionban játszhattunk, Gagnyban. Jó játékos voltam, de ez volt a fordulópont az életemben. Emlékszem, egy szerdai napon volt a meccs, ennyire élénken él a memóriámban. Sosem voltam azt megelőzően ekkora stadionban, ennyi emberrel. Megrémültem. De tényleg, annyira rettegtem, hogy nem is tudtam futni, a labdához is alig értem. A mérkőzés után édesanyám megragadott a fülemnél fogva, ami nem azért történt, mert rosszul játszottam, hanem azért, mert féltem. Azt mondta: »Erre örök életedben emlékezni fogsz. Mindig hinned kell magadban, még akkor is, ha kudarcot vallasz. Kihagyhatsz hatvan lehetőséget, senkit sem fog érdekelni, ám a tudat, hogy azért nem voltál képes játszani, mert félsz, az egész életedben kísérni fog«. Ez megváltoztatott bennem valamit, onnantól kezdve sosem féltem a pályán. Az édesapám, az édesanyám, a barátaim és a közösségem nélkül én nem lehetnék az, aki most.”

Mbappé mesélt a Chelsea-ről is.

„Tizenegy éves voltam, amikor Londonba utaztam, hogy próbajátékon vegyek részt a Chelsea-nél. Annyira izgatott és sokkos állapotban voltam, hogy igazából el sem akartam mondani a barátaimnak, hová utazom. Amikor visszajöttem, a környékbeli srácok nem akarták elhinni, hogy tényleg a Chelsea-nél jártam, hogy találkozhattam Didier Drogbával, én viszont megmutattam a képeket, amiket édesapám készített. Hittek nekem, de amit sosem feledek el, hogy egyáltalán nem voltak féltékenyek, sőt, amikor együtt nézegettük a képeket, azt mondták, olyan ez, mintha ők is ott lettek volna velem. Számunkra ez ennyit jelentett. Mintha eljutottunk volna egy másik bolygóra.”

A fiatal tehetség akkor már érezte, hogy egy nagyobb csapatnál lenne a helye.

„A chelsea-s kalandjaim után kérleltem a szüleimet, hogy hadd mehessek el a Bondytól egy nagyobb együtteshez. Ők persze azt szerették volna, ha maradok, hogy gyerek lehessek és normális életet élhessek. Akkoriban nem értettem, de igazából ez volt számomra a legjobb, sok kemény leckét tanultam meg, amiket sosem tapasztalok meg, ha egy buborékban élek, vagy egy akadémián tengődöm. Édesapám tíz éve volt az edzőm, amikor elkezdtem a Clairefontaine akadémián edzeni, természetesen hihetetlen volt, hisz ez a világ egyik legjobb akadémiája, persze aztán hétvégén mindig mentem haza, ahol a Bondynál játszottam hétvégén, elvégre nem tolerálná, ha hülye akadémistaként viselkednék.”

Néha azért mégis voltak súrlódások.

„Az akadémiai edzőm mindig erőltette, hogy a gyengébbik lábammal rúgjak vagy passzoljak, hogy fejlesszem, elvégre abban a központban az volt a cél, hogy megfelelően fejlesszük a képességeinket. Bondy viszont másról szólt, ott »valódi futball« ment, túl kellett élni a bajnokságot, a cél a győzelem volt. Az egyik hétvégén, amikor a Bondyban játszottam, elmentem a jobb szélen, a labda a jobbomon, egyszerűen tökéletes helyzet volt, ráadásul egyedül voltam. Ám akkor a fejemben meghallottam az akadémiai edzőm hangját: »Kylian, dolgozz a bal lábaddal!« Na, én erre ballal megeresztettem egy hosszú passzt. Totális csőd volt, az ellenfél megszerezte a labdát, aztán lekontrázott bennünket. Az apám majdnem »kinyírt«. Még mindig hallom, ahogy ordít: »Kylian, nem azért vagy itt, hogy a csodás akadémiai képességeid próbálgasd! Hét közben visszamehetsz Clairefontaine-be, edzhetsz a remek pályádon, de ez itt Bondy, itt is van egy élet!« Ez az a lecke, amit most is magammal cipelek, bárhová is megyek. Apám tudta, hogy a gondolataim valahol máshol vannak, úgyhogy meggyőzött, hogy mindig maradjak a földön.”

Kylian Mbappét aztán a 14. születésnapja előtt felhívták a Real Madridtól…

„Elképesztő meglepetést kaptam. Édesapámat felhívták a Realtól, hogy nyárra utazzak el Spanyolországba hozzájuk edzeni. Sokkoló volt számomra, mert édesapámnak azt mondták, hogy Zidane szeretne engem látni, ő akkor ott sportigazgató volt. Természetesen madarat lehetett velem fogatni, a fellegekben jártam. Borzasztóan menni akartam. Persze valójában azért ez nem volt ennyire egyszerű, mert akkoriban már megfigyelők jártak a meccseinkre, felkeltettem a média érdeklődését. Amikor 13 éves vagy, nem igazán tudod, hogyan kezeld ezt az egészet. Nagy volt a nyomás, a családom pedig szeretett volna megvédeni. Valójában azon a héten volt a 14. születésnapom, és fogalmam sem volt róla, hogy a szüleim a klubbal karöltve mindent megszerveztek, s az volt az ajándékom, hogy Madridba mentem. Sosem feledem a pillanatot, amikor megérkeztünk az edzőközponthoz: Zidane is akkor érkezett autóval, s felajánlotta, hogy elvisz engem a bejáratig. Mondta, hogy üljek az első ülésre, mire én rákérdeztem, a cipőm le kell-e vennem. Nem tudom, miért kérdeztem ilyet, de hát ő volt Zidane! Elvitt a pályához, miközben én arra gondoltam, »ez biztosan csak álom, nem lehet igaz, tutira a repülőn alszom még«. Igazából ha valamit ennyire megélsz, álomnak tűnik. Hasonló érzéseim voltak, amikor Oroszországban világbajnokságot nyertünk.”

„Látod, nem úgy éled meg a vébét, mint más dolgokat. Úgy éled meg, mint egy gyerek. Az összes emlék közül kiemelnék egyet, amit sosem feledek: épp a játékoskijáróban álltunk az Ausztrália elleni meccs előtt, vártuk, hogy kimehessünk. Akkor nyilallt belém ez az érzés. Ránéztem Ousmane Dembélére, aztán csak mosolyogtunk és ráztuk a fejünket. Kimentünk a pályára, 65 millió emberrel a hátunk mögött. Amikor a himnuszt meghallottam, sírni tudtam volna.”

„Érdekes, hogy sokan közülünk, akik megnyerték a kupát, a külvárosban nőttek fel. Mi franciák vagyunk, te francia vagy. Őrült álmodozók vagyunk, és szerencsénkre álmodni nem kerül sokba. Valójában semmibe.”