Focizni akartunk – Két történet labdákról és testvérekről

December 24-e volt. Már majdnem délután, de még világos volt odakinn, és egy gyereknek kibírhatatlanul messze még az este, az ajándékosztás. Meg aztán a két fiú, Gergő és Marci talán tudott is már a legfontosabb ajándékról, a futball-labdáról (ami persze egy idétlen szó, hiszen a ball eleve labdát jelent...). A tudat, hogy az ajándék ott vár rájuk valahol elrejtve, s hogy ma végre hozzájuthatnak, egyszersmind elviselhetetlenné tette a tényt, hogy focizni azonban már nem tudnak vele, mert sötét este lesz, mire megkapják. Vagy talán éppen az édesanyjuknak lett elege abból, hogy a lakásban ugrálnak, és próbálnak focizni mindennel az ünnepi készülődés közben. Így hát nem volt ellenére, amikor a fiúk kikönyörögték, hogy kaphassanak csupán néhány óra engedményt, és amíg odahaza készül a karácsonyi vacsora, hadd próbálják ki lent a játszótéren a régi stílusú barna bőrlabdát, amelyet édesapjuk hozott a Szovjetunióból a földrajzi tanácskozásról. „Vigyázunk rá, csak passzolgatunk kicsit a Só téren. Utána hazahozzuk és betesszük a fa alá” – mondták a fiúk valószínűleg. A labdát megkapták, levitték a Só térre, ám ami ezután következett, az a feltételezhető legrosszabb forgatókönyvnél is szörnyűbben alakult. A szovjet bőrfoci valahogyan kidurrant egy tégla sarkán, amely kiállt az omladozó vakolatú tűzfalból (amelynek folyton nekirugdaltuk a labdát a bent lakók életét megkeserítve), és leeresztett, vagyis végzetes módon tönkrement még az előtt, hogy a fiúk hivatalosan egyáltalán megkapták volna. Ráadásul érezték, hogy az ő kibírhatatlan viselkedésük és türelmetlenségük volt a baleset oka, s most a szülők elé kell állni és bevallani a szörnyűséget. Igen ám, de melyikük mondja meg? Melyikük volt a hibás? Melyikük követelte hangosabban a labdát korábban? Egyáltalán: melyikük meri megmondani, mi történt? A liftben egymás kezébe próbálták nyomni a fonnyadt maradványt, amely a legszebb karácsonyi ajándékuk lett volna néhány óra múlva. De úgy ám, hogy közben nyitott liftajtóval közlekedtek, ahogyan azokban a napokban divatba jött a srácok között a környéken: csak föl kellett billenteni felül azt a le-föl mozgatható valamit, ami az ajtó nyitódásával és csukódásával szokott automatikusan el- és visszamozdulni, így megakadályozva vagy lehetővé téve, hogy a lift elinduljon. Vagyis a felvonó egyenletesen emelkedett a negyedik emelet felé, amikor a labda, amelyet a rájuk váró bejelentés szégyenével és felelősségével együtt megpróbált egymásra tukmálni a két fiú, egyszer csak leesett, és puhaságának lassú, szabálytalan gurulásával is megtalálta az utat a nyitott liftajtó által szabadon hagyott veszélyes hézagba, amely mögött gyorsan távolodott a földszint. Az éhes rés pedig egy pillanat alatt beszippantotta nemcsak a lapos focilabdát, de a reflexszerűen utána kapó kilencéves kisfiú kezét, majd karját is.

Ahogyan Dinnyés Marci később mesélte, a könyöke csontja állította meg a liftet, amit ő persze már nem érzékelt, mert a fájdalomtól elájult, s itt rögtön az következett a történetben, hogy a liftből érkező ordítás, jajgatás hallatán anyukája néhány perc alatt megőszült, amíg kirohant a lakásból, és kiderült, mi történt.

Marci két hónapig kórházban volt, a combjáról kellett pótolni a bőrt a karján, de megúszta az amputálást, nem úgy, mint sok más gyermek a kórteremben, ahová került. Összezárva töltötték az ünnepeket és a tél hátralévő részét, de sérülten is, végtagok nélkül is jól érezték magukat, ahogyan a gyerekek általában. Fociztak is: „Egy-egy kórházi szék volt a kapu, s akinek mindkét lába megvolt, az játszott mezőnyben, akinek csak az egyik, az volt a kapus. Akinek egy lába sem volt, az volt a bíró” – mesélte a barátunk.

Régen elmúlt már karácsony, amikor Marci hazakerült a kórházból az Irányi utcába, majdnem tavaszodott, de a karácsonyfa változatlan díszben ott állt a szobában. És alatta ott várták az ajándékok. Sőt a bátyja, Gergő ajándékai is – felbontatlanul. A labdát kivéve, természetesen.

(...)

Néhány házzal arrébb egyszer nálunk is futball-labda volt a karácsonyi ajándék. Előre felkutattam, megtaláltam, és emlékszem, amikor először megpillantottam a nagy tálalószekrény mélyén keresgélve, nem akartam hinni a szememnek. Nem is láttam ilyesmit korábban élőben, közelről. Mert hófehér, jellegzetes mintázatú, valódi, eredeti Adidas labda volt, alighanem az 1982-es világbajnokság hivatalos labdája, a Tango Espana. Nem is tudom, hol lehetett ilyet kapni akkoriban, apám később sem beszélt erről, de egy vagyonba kerülhetett. Ezt onnan is sejtem, hogy gyerekkoromban nem volt többé igazi Adidas labdám, csak amolyan márka nélküli, mindenféle focilabdák. Amelyekkel aztán addig játszottunk, amíg teljesen szürkére nem koptak, ki nem szakadtak, mígnem annyira kilógott belőlük a narancssárga belső, hogy már tényleg alkalmatlanok lettek a játékra – bár ezt talán sohasem volt erőnk róluk véglegesen kijelenteni. Egy eredetileg fehér labdára emlékszem például az Úttörő Áruházból, az ára, azt hiszem, hatszáz forint volt vagy hatszázötven, apámmal vettük. Nem volt Adidas, de az vigasztalhatott, hogy büszkén rányomtatták: „Approved by FIFA”. Ami persze már semmi volt ahhoz képest, hogy ötéves koromban kaptuk ezt a pazar Adidas labdát a bátyámmal. Illetve, hogy őszinte legyek, valószínűbb, hogy kimondottan ő kapta.

Tizenhárom éves volt, és akkoriban, amíg néhány évig megint nálunk lakott, játszott a Váci utcai iskola nagypályás csapatában is, meccsén is voltunk a Margitszigeten. Minden sportban ügyes volt, amit csodáltam, de én akkoriban még biztosan nem fociztam rendszeresen. Most mégis megengedték, hogy hadd hozzam én a labdát, amikor először elindultunk vele a Tabánba. Praktikus labdatartó háló is volt hozzá, úgy rémlik, de az biztos, nagy küzdelmet vívtam azért, hogy nálam lehessen útközben. Az 5-ös busszal mentünk, mint odafelé mindig (hazafelé a 8-as is jó volt: „Ötös szuszog, nyolcas szuszog, ezek nekünk mind jó buszok” – írta apám a Tabáni kerek réten című verses meséjében, amelyben néha mi, gyerekek is szerepeltünk, eleve a mi kérlelésünkre fogott bele). Szerintem még nem múlt el karácsony, arra emlékszem, hogy kihalt volt a busz, a Tabán, mintha csak mi lettünk volna ott. De hát menni kellett, muszáj volt kipróbálni az új labdát, nem bírtuk ki anélkül. Ám végül nem azért nem próbáltuk ki, mert az üres parkban, az üres kis betonpályán, ahol aztán évekig annyit játszottunk, ezúttal, karácsonykor nem találtunk ellenfelet, játszópartnert, hanem főleg azért, mert nem volt mivel játszani. A gyönyörű új labdát ugyanis fent felejtettem a buszon.

Már akkor észrevettem, hogy nincs a kezemben semmi, amikor a busz még éppen csak elindult, s mi mentünk volna át a zebrán az Aranyszarvas étterem előtt. A szívem most is belesajdul a tehetetlenségbe, amit érzek, ha csak visszagondolok erre az évek múltán nevetve mesélt, de most, ahogy felidézem, mégis könnyfakasztóan tragikus esetre, a távolodó buszra, egyik hátulsó ülésén az ott maradt labdával. Biztosan az is elszomorít, hogy egyikőjükkel sem tudom már megbeszélni a dolgot. Zoli labdája, amelybe egyszer sem rúghatott bele miattam, amelyre pedig alighanem nagyon vágyott, soha többé nem került elő. Sem a BKV talált tárgyak osztályáról, sem máshonnan. Ugyan ki adott volna vissza egy Adidas Tangót 1982-ben?

Már a bátyám vonásaira is csak halványan emlékeztem, nemhogy a labdájára, amikor sokadik újrakezdését demonstrálva egyszer eljött hozzánk karácsonykor az új barátnőjével az Irányi utcába. Mesélték, milyen egészséges diétába kezdtek együtt, hogyan tervezik a jövőt. Úgy tűnt, Zoli túljutott rettenetes gyermek- és kamaszkorán, és mintha kicsit büszke is lett volna magára, kettőjükre. (Én titkon akkor voltam rá a legbüszkébb, amikor egyszer, midőn már évek óta nem hallottunk felőle, bemondta a tévé, hogy megszökött a fiatalkorúak börtönéből, de persze szégyelltem is, és letagadtam az osztályban, hogy róla volt szó a híradóban.) Húsz évvel lehettünk az után, hogy fent felejtettem a labdáját a buszon. És az eset most szóba is került. Én említettem, de azt mondta, ő is emlékszik rá, s akkor egy hirtelen jött ötlettel neki adtam a Barca-címeres, piros-kék futball-labdámat. Azt, amelyet Kubala Lászlótól kaptam Barcelonában, amikor néhány évvel korábban kint jártam nála, hogy a Czibor-könyvem megjelenése után vele is egy életrajzi könyvről tárgyaljunk. Kaptunk tőle két rekesz róla elnevezett pezsgőt (az egyiket Medveczky Ilonának kellett itthon kézbesíteni) és ezt az érintetlen, szép, színesen csillogó díszlabdát, amelyet az akkori csapat játékosainak aláírásai borítottak: Sztoicskov, Rivaldo és így tovább. Aligha eredeti autogramok, ilyen labdát aktuális nyomtatott aláírásokkal mindig kapni lehet az FC Barcelona ajándékboltjában, mostanság is (ott, a Camp Nouban, éppen Kubala szobra mögött). Ezt viszont Laci bácsi is aláírta, az ő autogramja biztosan eredeti volt. Szóval ezt, az általam nagy becsben tartott labdát ajándékoztam én akkor a rég nem látott féltestvéremnek, mondván, hátha jóvátehetem a régi hibámat, amikor olyan rettenetesen szerencsétlen és pancser voltam az 5-ös buszon.

Hátha pótolhatja a szívünkben ez az új labda azt a sosem használt, elveszett régit.

Amikor néhány héttel később a tulajdonos rájuk nyitotta az albérlet ajtaját, már napok óta halottak voltak. Zoli is, a szerelme is. A rendőrség szerint először őt lőtte fejbe, aztán saját magát. „Szerelmi dráma a Nagymező utcában” – olvastam az MTI bűnügyi hírét a szerkesztőségben, miután anyám már hívott a borzalmas hírrel.

Hivatalos leltár készült a lakásban talált néhány tárgyról, de a Barca-labda sohasem került elő. Zoli most, december 16-án lett volna ötvenéves.