FFT: Kicsit bánt, hogy nem szereztem gólt a hazámnak – Tony Cottee

Ízelítőként néhány részlet a nagyinterjúból:

Ön és Frank McAvennie fejenként huszonöt-harminc gólt szereztek az 1985–86-os idényben. Született fogadás, hogy ki lesz a gólkirály?
Trevor Leak, Twitter
Nem, de arra fogadtunk, hogy ki lövi a legszebb gólt az Aston Villa ellen. John Lyall menedzser ezért mindkettőnket megbüntetett! Teljesen mások voltunk: McAvennie gyakran járt el Londonba, és a nőkkel barátkozott, én inkább hazamentem, összefoglalókat néztem, miközben büfékaját eszegettem. De a pályán nagyon jól kijöttünk.

A mai napig ott van a top húsz mindenkori angol élvonalbeli góllövő közt, mégsem emlegetik a legnagyobbak közt. Miért van ez?
„Brightonleccytv”, Instagram
Talán azért lehet ez, mert két osztály közt ugráltam. A Premier League-ben hetvennyolc gólt szereztem, így nem kerültem be a százasok klubjába. Viszont több mint százharminc gólt szereztem a régi Division One-ban. A tizennyolcadik helyen állok az örökranglistán, és megelőzöm Geoff Hurstöt vagy Wayne Rooneyt. Nagyon büszke vagyok. Elég régen, 2001-ben vonultam vissza, és amikor megkérdezem, ki előzött meg az azóta eltelt időszakban, lepörgetik a nagy neveket – Thierry Henry, Rooney, Frank Lampard –, de a végén kiderül, hogy egyedül Alan Shearer lépett elém.

Lehetett volna hétnél többször is válogatott, nem igaz?
Stuart Steelyard, Facebook
Büszke vagyok rá, hogy hétszer lehettem válogatott. Az egy kicsit bánt, hogy nem szereztem gólt a hazámnak, de mindössze százhetvenegy percet töltöttem a pályán. Bobby Robson nagy szövetségi kapitány volt. Emlékszem egy vicces pillanatra, ami a Magyarország elleni mérkőzésünk után történt. Szokásban volt, hogy aki először válogatott, bemutatja az öltözőben. Mondta is Robson, hogy Gary Pallister aznap először válogatott, a többiek pedig tapsoltak. Utána engem is bemutatott, és a többiek megint tapsoltak. Csak utána szóltam neki, hogy negyedszer vagyok válogatott.

Milyen érzés volt FA-kupa-döntőt játszani a Liverpool ellen közvetlenül a Hillsborough-tragédia után?
Ryan McLoughlin, Stafford
Borzasztó idők voltak azok. Mindkét elődöntő ugyanakkor kezdődött, mi a Norwich ellen játszottunk a Villa Parkban, és semmit sem tudtam arról, hogy mi történt a Hillsborough-ban, amíg le nem fújták a meccsünket. Virágokat vittünk az Anfieldre, és részt vettünk egy szertartáson is a liverpooli katedrálisban. Mivel az Everton játékosa voltam, belém égett, hogy nem szeretem a Liverpoolt, így a You'll Never Walk Alone-t sem. De ahogy az a fiatal srác énekelte a templomban, miután rengetegen meghaltak, egészen megindító volt. Megkönnyeztem. Nem nyerhettünk a döntőben, ha mi nyerünk, mindenki azt mondogatja, hogy hagynunk kellett volna az ellenfelet. Kimondottan gyenge mérkőzést játszottunk, és Alan Hansen kiválóan fogott végig.

Mit jelent az életében a 2000-ben megnyert Ligakupa-döntő a Leicesterrel?
Tom Flynn, Melton Mowbray
Korábban négyszer léptem pályára döntőben a Wembleyben, és mind a négyet elveszítettem a csapataimmal. Többek közt a Leicesterrel is kikaptunk a Ligakupa döntőjében a Tottenham ellen. Harminchárom éves voltam, és kisírtam a szemem a meccs után. Martin O'Neill odajött hozzám, és azt mondta, ne aggódjak, egy év múlva visszajövünk. Azt feleltem, hogy éppen most szalasztottam el a nagy esélyt. Azt mondta, megígéri, hogy visszatérünk. Egy évvel később, amikor már harmincnégy éves voltam, a Tranmere ellen álltunk ki, és nyertünk kettő egyre. Ezzel végre lehetőséget kaptam, hogy az európai színtéren is kipróbáljam magam arra a tizenöt percre. A West Hammel és az Evertonnal nem mehettünk az érvényben lévő tiltás miatt. A Leicesterrel kikaptunk az Atlético Madridtól, de az utolsó negyedórában legalább ott lehettem a pályán, és így a nemzetközi porondon is kipróbáltam magam!

A teljes interjút elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!

Ízelítőként néhány részlet a nagyinterjúból:

Ön és Frank McAvennie fejenként huszonöt-harminc gólt szereztek az 1985–86-os idényben. Született fogadás, hogy ki lesz a gólkirály?
Trevor Leak, Twitter
Nem, de arra fogadtunk, hogy ki lövi a legszebb gólt az Aston Villa ellen. John Lyall menedzser ezért mindkettőnket megbüntetett! Teljesen mások voltunk: McAvennie gyakran járt el Londonba, és a nőkkel barátkozott, én inkább hazamentem, összefoglalókat néztem, miközben büfékaját eszegettem. De a pályán nagyon jól kijöttünk.

A mai napig ott van a top húsz mindenkori angol élvonalbeli góllövő közt, mégsem emlegetik a legnagyobbak közt. Miért van ez?
„Brightonleccytv”, Instagram
Talán azért lehet ez, mert két osztály közt ugráltam. A Premier League-ben hetvennyolc gólt szereztem, így nem kerültem be a százasok klubjába. Viszont több mint százharminc gólt szereztem a régi Division One-ban. A tizennyolcadik helyen állok az örökranglistán, és megelőzöm Geoff Hurstöt vagy Wayne Rooneyt. Nagyon büszke vagyok. Elég régen, 2001-ben vonultam vissza, és amikor megkérdezem, ki előzött meg az azóta eltelt időszakban, lepörgetik a nagy neveket – Thierry Henry, Rooney, Frank Lampard –, de a végén kiderül, hogy egyedül Alan Shearer lépett elém.

Lehetett volna hétnél többször is válogatott, nem igaz?
Stuart Steelyard, Facebook
Büszke vagyok rá, hogy hétszer lehettem válogatott. Az egy kicsit bánt, hogy nem szereztem gólt a hazámnak, de mindössze százhetvenegy percet töltöttem a pályán. Bobby Robson nagy szövetségi kapitány volt. Emlékszem egy vicces pillanatra, ami a Magyarország elleni mérkőzésünk után történt. Szokásban volt, hogy aki először válogatott, bemutatja az öltözőben. Mondta is Robson, hogy Gary Pallister aznap először válogatott, a többiek pedig tapsoltak. Utána engem is bemutatott, és a többiek megint tapsoltak. Csak utána szóltam neki, hogy negyedszer vagyok válogatott.

Milyen érzés volt FA-kupa-döntőt játszani a Liverpool ellen közvetlenül a Hillsborough-tragédia után?
Ryan McLoughlin, Stafford
Borzasztó idők voltak azok. Mindkét elődöntő ugyanakkor kezdődött, mi a Norwich ellen játszottunk a Villa Parkban, és semmit sem tudtam arról, hogy mi történt a Hillsborough-ban, amíg le nem fújták a meccsünket. Virágokat vittünk az Anfieldre, és részt vettünk egy szertartáson is a liverpooli katedrálisban. Mivel az Everton játékosa voltam, belém égett, hogy nem szeretem a Liverpoolt, így a You'll Never Walk Alone-t sem. De ahogy az a fiatal srác énekelte a templomban, miután rengetegen meghaltak, egészen megindító volt. Megkönnyeztem. Nem nyerhettünk a döntőben, ha mi nyerünk, mindenki azt mondogatja, hogy hagynunk kellett volna az ellenfelet. Kimondottan gyenge mérkőzést játszottunk, és Alan Hansen kiválóan fogott végig.

Mit jelent az életében a 2000-ben megnyert Ligakupa-döntő a Leicesterrel?
Tom Flynn, Melton Mowbray
Korábban négyszer léptem pályára döntőben a Wembleyben, és mind a négyet elveszítettem a csapataimmal. Többek közt a Leicesterrel is kikaptunk a Ligakupa döntőjében a Tottenham ellen. Harminchárom éves voltam, és kisírtam a szemem a meccs után. Martin O'Neill odajött hozzám, és azt mondta, ne aggódjak, egy év múlva visszajövünk. Azt feleltem, hogy éppen most szalasztottam el a nagy esélyt. Azt mondta, megígéri, hogy visszatérünk. Egy évvel később, amikor már harmincnégy éves voltam, a Tranmere ellen álltunk ki, és nyertünk kettő egyre. Ezzel végre lehetőséget kaptam, hogy az európai színtéren is kipróbáljam magam arra a tizenöt percre. A West Hammel és az Evertonnal nem mehettünk az érvényben lévő tiltás miatt. A Leicesterrel kikaptunk az Atlético Madridtól, de az utolsó negyedórában legalább ott lehettem a pályán, és így a nemzetközi porondon is kipróbáltam magam!

A teljes interjút elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!