Szondy Zoltán: Gyakorlatilag megteremtettük a székelyföldi Bilbaót

– „A csíkszeredaiak ügyesek, utánpótlásszinten előttünk is tartanak.” Van sejtése arról, ki fogalmazott így a minap?
– Ha nem tévedek, a szentgyörgyiek közül valaki – indította a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúját a Székelyföld Labdarúgó Akadémia, egyben a harmadosztályban szereplő FK Csíkszereda elnöke, Szondy Zoltán.

– Nem téved, Diószegi László, a háromszázhatvan gyereket foglalkoztató Sepsi OSK tulajdonosa dicsérte nekünk a minap az önöknél zajló munkát.
– Lacit a barátomnak vallhatom, de remélem, nem ezért mondta ezt. S azt is remélem, nem tűnök szerénytelennek, ha hozzáteszem, hogy valóban előttük járunk ezen a téren. Ez annak is köszönhető, hogy már jóval hamarabb munkához láttunk, mint hogy a magyar kormány ebben támogatott volna bennünket. Ezért is lett aztán Csíkszereda a székelyföldi akadémia központja.

– No és még miért?
– Gondolom, mert az infrastrukturális helyzetünk rendben volt. Továbbá azért is, mert a kívülállók is szembesülhettek azzal, hogy nálunk komolyabban aligha veszi bárki is az alközponti rendszer működtetését. Mintegy négyezer-ötszáz gyerek van regisztrálva, úgy vélem, ez óriási szám. Tizenkét városban vagyunk jelen, az érintett falvakat meg talán már fel sem tudnám sorolni. Ugyanaz a szakmai munka folyik a legkisebb településtől kezdve Csíkszeredáig. Ennek többek között előnye, hogy aki tizennégy-tizenöt évesen bekerül az akadémiára, nem éri meglepetés, nem kell újratanulnia semmit, egyszerűen folytatja azt a képzést, amit addig kapott – csak magasabb nívón. Egyébként a román szakemberek is azt emelik ki, hogy csapataink ereje az összeszokottságban lakozik, ami igaz. Más kérdés, hogy ők azt hiszik, azért ez a nagy összeszokottság, mert Csíkszereda kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit. A magyarázat persze nem ebben, hanem a már említett képzésben rejlik.

– Az akadémiát hét esztendeje alapították. Amit akkor megálmodtak, mostanra megvalósították?
– Tulajdonképpen igen. A kétezres születésű gyerekek voltak az elsők, akikkel elkezdtünk dolgozni, ennek a korosztálynak a tagjai ma tizennyolc-tizenkilenc évesek. Közülük többen utánpótlás-válogatottnak vallhatják magukat, Tamás Nándor ma már ott tart, hogy a szakmai partnerünknek számító Puskás Akadémia első csapatával készült a spanyolországi edzőtáborban. Gólt lőtt, gólpasszt adott az egyik edzőmeccsen, bízom benne, hogy előbb-utóbb az NB I-ben is bemutatkozhat. A szóban forgó korosztály tagjai közül többen kaptak már ajánlatot a magyar, valamint a román élvonalból, de még nem vittük ki őket a piacra, mert egyelőre azt szeretnénk, hogy ők alkossák a Csíkszereda felnőttcsapatának magját. A kezdetekkor megfogalmazott célokra visszakanyarodva: utánpótlásszinten jó eredményeket értünk el, ám ezek, illetve a megkeresések ellenére sem dőlünk hátra. Attól még, hogy eljutottunk valameddig, nem állunk meg, próbálunk olyan messze elmenni, ameddig csak lehet.

– Mi lehet a következő lépés?
– Lassan az első garnitúrának is fel kellene mutatnia valamit. Az, hogy a Román Kupában a Dinamo Bucuresti kiejtésével bejutottunk a legjobb nyolc közé, fantasztikus, de a bajnokságban is jó lenne maradandót alkotni, főleg azokkal a saját nevelésű játékosokkal, akik mára úgymond beleöregedtek a felnőttcsapatba – aminek mi úgy örülünk, mint a szurkolóink. Nem azt az utat járjuk, hogy hozunk tizenöt labdarúgót máshonnan, akikkel felpumpáljuk a keretet, és akiknek köszönhetően gyorsabban feljuthatunk. A saját elveink mentén, a saját gyerekeinkkel igyekszünk haladni. Azzal ugyanakkor tisztában vagyok, hogy a felnőttmezőnyben még van egyfajta adósságunk.

– Az osztályváltással rendeznék a tartozást?
– Azt hiszem, igen, és jó esélyt is látok a feljutásra.

– Csakhogy a tabellán a Comuna Recea, azaz a Lénárdfalva és a Nagybánya is megelőzi a Csíkszeredát, előbbi ráadásul hat ponttal. És akkor még nem szóltunk arról, hogy csak az első hely ér feljutást.
– Azt ne feledjük, hogy a román futballról beszélünk. A Lénárdfalva hiába listavezető, már bejelentette, hogy nem tudja vállalni a másodosztályú szereplést. Innentől nincs más feladatunk, mint az egy pont előnnyel előttünk álló Nagybányát megelőzni. Meggyőződésem, hogy képesek vagyunk rá.

– A kettős terhelés nem okozhat gondot?
– Való igaz, ősszel hullajtottunk el pontokat a kupamenetelés miatt, de tartok tőle, tavasszal nem vár ránk sok fellépés a Román Kupában. A Craiovát kaptuk ugyanis ellenfélül, amely télen alaposan megerősödött, véleményem szerint a Kolozsvár mellett a bajnokság másik favoritjává lépett elő. A február huszonnyolcadikai negyeddöntőben telt ház előtt léphetünk pályára, ez biztos, amiként az is, hogy hideg lesz. Tavaly ilyenkor délben mínusz tíz fokot mértek, este nyolckor mínusz húszat. A körülmények tehát mellettünk szólnak, ám minden más a vendégek mellett. Egy százalék sanszot adok magunknak, de nézzük a jó oldalát: az is több mint a semmi.

– A fiatalokra visszatérve: Tamás Nándornak lehetnek követői?
– Olyannyira lehetnek, hogy két utánpótlás-válogatottunk, Vita Dániel és Toni Suciu már szintén a felcsúti akadémián nevelkedik. Mindketten a román korosztályos válogatott tagjai, mindketten bemutatkoztak a felnőttcsapatunkban, Toni még gólt is rúgott – tizenhat évesen.

– Bocsánat, jól hallottam?
– Tizenhat évesen, igen. Romániában, a volt Jugoszlávia tagállamaiban vagy éppen Ukrajnában nem szokatlan, hogy mély vízbe dobják a tizenhat-tizenhét éves tehetségeket, nem utolsósorban azért, mert sokan felkapják erre a fejüket: vajon mit tud ez a gyerek? Magyarországon, amennyire tapasztaltam, inkább húsz-huszonegy éves korukban vetik be őket. A magam szerény tudásával ugyanakkor nem venném a bátorságot arra, hogy megmondjam, melyik az üdvözítőbb módszer.

– Ha már Toni Suciut említette az imént, ő a felnőttcsapat vezetőedzője, Valentin Suciu fia?
– Sokan azt hiszik, de azon túl, hogy a vezetéknevük egyezik, semmi közük egymáshoz. A Suciu errefelé olyan, mint Magyarországon a Szabó.

– Az ön fiával, Botonddal mi a helyzet? A hírek szerint ő is remek képességekkel van megáldva.
– Tény, ő is tehetséges, de talán megérti, ha nyilvánosan nem dicsérem a fiamat. Maradjunk annyiban, egyike a tizenöt-tizenhat korosztályos válogatottunknak, momentán a román U17-es együttessel készül az elitkörre. Ahogy egy korábbi interjúban is elmondtam önöknek, Botond kétszer lemondta már a román meghívót, de miután Magyarországról nem keresték, a fejlődése érdekében végül elment a román csapathoz. Egy Magyarország elleni mérkőzésen gólt is szerzett, ám ez még nem jelent semmit. Ha az U21-es csapatban is játszik, az lesz a fokmérő. Majd akkor térjünk vissza erre a témára.

– Gyanítom, nehezen élte meg, hogy a fia gólt lőtt a magyar válogatottnak.
– Hát, nem örvendtem. Senki nem örvendett közülünk. Tudomásul vettük, hogy ez van. Nézze, amikor megnyitottuk a Székelyföld Labdarúgó Akadémiát, leginkább két cél lebegett a szemünk előtt. Az egyik az volt, hogy az anyaországi futballt segítsük. A másik, hogy felélesszük az erdélyi magyar labdarúgást. Ennek érdekében megvívtuk és megvívjuk a magunk csatáit, de nem minden tőlünk függ. Vegyük csak Vita Dániel esetét: ő egy felkészülési mérkőzésen magára ölthette a magyar válogatott mezét, de azt követően nem láttak benne fantáziát. Később hívták a románokhoz, akiknél kezdőként végigjátszotta az Európa-bajnoki selejtezőkört. Ámbár a jövő szempontjából ez sem jelent semmit, hiszen aki most szerepel egy nemzet korosztályos csapatában, felnőttként még viselheti egy másik szerelését. Afelől persze nincs kétségem, ha a gyerekeink választathatnák meg, hogy Magyarország vagy Románia válogatottjában játsszanak felnőttként, habozás nélkül Magyarország mellett tennék le a voksukat.

– Mit gondol, az anyaországban maximálisan képben vannak a csíkszeredai akadémiát illetően?
– Én csak azt tudom, hogy a szakmai igazgatónkon, Varga Károlyon keresztül minden információt eljuttatunk a Magyar Labdarúgó-szövetséghez. Abba természetesen nincs beleszólásunk, hogy az MLSZ hogyan válogat.

– Mindettől függetlenül a magyar, illetve a román szövetséggel is korrekt a viszonyuk, nemde?
– Igen. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tavaly májusban Székelyföld, azon belül is Csíkszereda történelminek nevezhető esemény házigazdája lehetett azzal, hogy otthont adott a Románia–Magyarország U15-ös válogatott mérkőzésnek. Büszkék voltunk arra, hogy megtelt a lelátó aznap délután, mint ahogyan arra is, hogy itt is, ott is szóhoz jutott két-két játékosunk. Akkor úgy egyeztünk meg, hogy minden évben rendezünk egy hasonló találkozót, úgyhogy örömmel mondhatom, folytatása következik.

– Ezek szerint még Romániában is jó visszhangja volt a meccsnek.
– A kettő nullás magyar győzelem ellenére is! Tényleg jó a kapcsolatunk a román szövetséggel, nincs problémánk egymással. Ha egy-két mérkőzésünkön felcsendül magyarellenes rigmus, azt keményen bünteti. Megjegyzem, ha a Sepsit éri verbális atrocitás, akkor is szigorúan lép fel. Amit az MLSZ évekkel ezelőtt végrehajtott, a román szövetség most teszi meg: egy külföldi cég közreműködésével felméri az akadémiákat. Ma még csak ideiglenes eredményről tudok beszámolni: az első három között vagyunk. Ezek után kíváncsian várom a végeredményt.

– Feltételezem, hét éve, az induláskor elfogadta volna a pillanatnyi állást.
– Minden bizonnyal. Románia azért nagy ország, húszmillióan lakják, itt más a futball. Szerintem nagy tett, hogy a legjobbak közé sorolnak bennünket. Ha reálisan nézem, azt mondom, vannak nagyon jó korosztályaink, de akadnak kevésbé jók is, ám az első ötben mindenképp benne vagyunk.

– Ha valakinek, önnek megfelelő rálátása van a román és a magyar utánpótlásra egyaránt. Lehet különbséget tenni a kettő között?
– Ami a játéktudást illeti, mindkét nemzet fiataljai nagyjából azonos szintet képviselnek. A magyarok javára írandó az infrastrukturális helyzet, az összehasonlíthatatlanul jobb, mint Romániában. A másik fél mellett is szól azonban valami, méghozzá az, hogy – remélem, senkit nem bántok meg ezzel – az éhes farkasok gyorsabban szaladnak. Jóllehet mindenki másként látja, egy román szakember például nemrég azt mondta nekem, amíg a magyar labdarúgás felfelé ível, a román a legjobb esetben is csak stagnál.

– Céljaik között volt az is, hogy megteremtik a székelyföldi Bilbaót. Ezen a téren hogyan haladnak?
– Gyakorlatilag megteremtettük. Emiatt sokan támadnak minket, némelyek még kivizsgálást is kezdeményeztek ellenünk. Két feltételhez ragaszkodunk. Az egyik az, hogy aki a kötelékünkbe tartozik, ugyanazt a szakmai programot kell követnie. A másik, hogy az edzések nyelve a magyar. Hogy ez szúrja néhány román politikus szemét, azzal nem tudunk mit kezdeni. Mi mindenesetre büszkék vagyunk arra, hogy utánpótláscsapataink kilencven százaléka a saját gyerekeinkből áll össze, és a felnőttkeret háromnegyedét is a Csíkszeredában vagy az alközpontokban nevelkedő játékosok alkotják. Elég csak belenézni a fiúk személyi igazolványába, hogy mindenki megbizonyosodjon efelől.

– A minap a repülőtéren egyesek bele is kukkanthattak az okmányokba, hiszen a csapat törökországi edzőtáborba utazott. Tekintve, hogy a Topolyával és a DAC-cal is megmérkőznek odakint, ki is írhatnák a határon túli magyar együttesek minibajnokságát.
– Nem rossz ötlet, a dobogós helyezés ráadásul garantált. Komolyra fordítva: kiváló a kapcsolatunk a szóban forgó két klubbal, és én még a Sepsit is idesorolom. Az akadémiánkra sok sepsiszentgyörgyi gyerek nyert már felvételt, és ha nem csal az emlékezetem, a felnőttkeretünkben is akad három szentgyörgyi. Az, hogy Diószegi Laciék más utat választottak, nem befolyásol semmit. Ők úgy látták jónak, ha igazolnak innen-onnan, annál is inkább, mert felismerték, hogy minőségi légiósokkal hamarabb sikeresek lehetnek. Ezt az országos bajnokságot nyerő sepsiszentgyörgyi női kosárlabdacsapat esete is bizonyítja. Mifelénk más a módi, a hokicsapatunk is saját nevelésű játékosokra alapoz immár hetven éve. Úgy vagyunk vele, a saját kutyánk kölykei tesznek minket igazán boldoggá.

– Amikor Csillag Péter kollégám májusban Szeredában járt, elpanaszolta neki, hogy olyan sokan támadják önöket szakmán kívülről és belülről, hogy mostanra kezd belefáradni. Ehhez képest a beszélgetésünk idején éppen a hegyeken keresztül autózik a bukaresti repülőtér felé, hogy a csapat után utazzon Törökországba. Ezek szerint merített erőt a folytatásra?
– Valahonnan mindig merít erőt az ember. Aki kicsit is benne van ebben a világban, tisztában van azzal, hogy egy klubvezetőnek rengeteg a teendője, miközben borzasztó stresszben él. Mindazonáltal nem rossz szakma a miénk, és az utánpótlásban végzett munkának igenis megvan a maga varázsa. Fárasztó a meló? Igen. Idegeskedéssel jár? Igen. Olykor el kell viselni nemtelen támadásokat? Igen. Végeredményben mégis szép az, amit csinálunk. S mint tudjuk, a futballban csak a végeredmény számít.