„Ki mondta, hogy a futball csak a férfiaké?”

– Melyik térdével gyűlt meg a baja?
– A ballal, sajnos nem bírta a strapát – mutatta Nadine Kessler, korábbi Európa-bajnok labdarúgó, aki az UEFA női tagozatának vezetőjeként érkezett hazánkba az M4 Sport – Az Év Sportolója Gálára. – Tizennégy esztendős korom óta profi labdarúgó voltam, sajátos világban éltem. Amikor az ember fiatal és sikeres, nem számol azzal a lehetőséggel, hogy a szervezete egyszer megálljt parancsol.

– Bajos volt elfogadnia kétezertizenhatban a megváltoztathatatlant?
– Borzasztó nehéz időszakon mentem át. Aztán beletörődtem, hogy vége. Furcsa érzés volt új életet kezdeni, amikor nincsenek szabályok, nem mondják meg, hogy mikor mehetsz nyaralni, nem írják elő, mikor kell felkelned vagy mit kell reggelizned. Nem voltam biztos benne, hogy a futball világában szeretnék maradni. Aztán bármibe kezdtem is, mindegyik feladatom a labdarúgáshoz kötődött, nem tudtam tőle elszakadni.

– Tartalmas és sikeres pályafutással büszkélkedhet. Van azért önben hiányérzet?
– Szerettem volna világbajnokságon is a hazámért játszani, és jó lett volna kipróbálni magam légiósként. Harminc éves vagyok, valószínűleg még aktív lennék, ha nem lett volna az a sok sérülés és műtét. De új utakat kerestem. Egyébként két hete volt a „hivatalos” visszatérésem. Potsdamba hívtak teremtornára, ahol minden egykori BL-győztes csapatársam pályára lépett. Két és fél év kihagyás után ez volt az első alkalom, hogy ismét labdába rúgtam, még ha csak néhány percre is. Alkalmatlan vagyok a játékra, fáj a térdem. Ám így is szereztem két gólt.

– Láttam egy régi csapatképet, amelyen csupa mezbe bújt kissrác között mosolyog egyedüli lányként…
– Édesapám egy kis klub elnöke volt, a bátyám is futballozott. Minden vasárnap meccsen voltunk, szóval a pályán nőttem fel. Amikor arra jutottam, hogy én is játszani akarok, apukám elvitt a srácok közé. Még csak négy éves voltam. Nemrég megkérdeztem tőle, nem féltett-e. Rám nézett, és azt mondta, dehogy féltett, öröm volt nézni, ahogy játszom, ráadásul mindenkinél jobb voltam.

– Sokan amolyan „mostohagyermekként” kezelik a női labdarúgást, mindig csak a különbségeket keresik és domborítják ki. Nem bosszantja?
– Teljesen normális, hogy megkülönböztetik a férfi- és a női labdarúgást. Ez így van rendjén. A férfi és a női szakágnak is megvannak a különlegességei, a szépségei, ezért nem érdemes őket egy kalap alá venni. Visszakanyarodva az én példámhoz: kétévesen labdáztam, négyévesen már csapatban játszottam. Amikor tizenhat lettem, el kellett hagynom a fiúcsapatomat, és egyik napról a másikra női egyesületben kellett szerepelnem. Kislány voltam még, és nem a női labdarúgást választottam, hanem a labdarúgást. A játék szeretete vezérelt. Az ember gyerekfejjel nem gondol bele, hogy ez férfi- vagy női futball – játszani akar, mert az olyan jó.

– Az Európai Labdarúgó-szövetség női tagozatának vezetőjeként sokat tehet a sportág női változatának elfogadtatásáért. Nehéz feladat?
– Ahhoz, hogy elfogadtassunk valamit, ahhoz bizonyos értelemben bátorság is szükséges. Hogy az ember igenis odaálljon egy kezdeményezés, egy jó ügy mögé. Érdemes előtérbe helyezni a női labdarúgást, nagyobb nyilvánosságot biztosítani neki, ez segíthet az elfogadtatásában. Persze nem tudom, kulturális gyökerei is vannak-e a napjainkban is jellemző idegenkedésnek, hiszen ki mondta, hogy a futball csak a férfiaké? Az UEFA üzenete: mindegy, hogy férfi vagy nő, kisfiú vagy kislány űzi a labdarúgást, a játék mindenkié. Miért akadályozzunk meg bárkit abban, hogy labdába rúgjon? Ha egy kislány focizni akar, akkor focizzon, ahogyan egyetlen kisfiút sem szeretnék lebeszélni a balettről.

– Az esetek többségében úgyis a szülők hozzák meg a döntést.
– Tanulmányok kimutatták, hogy bár az édesapának is beleszólása van abba, mit sportol a gyermek, többnyire az anyuka mondja ki a döntő szót. Ezért is kezdtünk olyan kampányba, amely a gyermekek mellett a szülőket is célozza, mondván: nézzétek, a lányotok jól érzi magát a pályán, duzzad az önbizalomtól, ne vegyétek el tőle a játék lehetőségét! Valamennyi, azaz ötvenöt európai tagországban szeretnénk elérni, hogy azt mondják, igenis van létjogosultsága a női labdarúgásnak. Észszerű érvek szólnak mellette, ahhoz, hogy a futballpiac bővüljön, szükség van a lányokra és az anyákra. A világon szinte az összes fiúgyermek ismeri a labdarúgást, ki kell tehát terjeszteni a célcsoportot. Akkor leszek elégedett, ha mindenhol igaz lesz: a lányok, nők is ugyanolyan körülmények között futballozhatnak, mint a férfiak. Remélem, egyszer majd eljön az idő, hogy a női labdarúgás megáll a saját lábán.

– A munkája Svájcba szólította, de aligha tud megülni az íróasztal mellett, nemde?
– Versenyszervezési feladatok és a fejlesztési projektek tartoznak hozzám. Az előbbi inkább adminisztratív feladat, az utóbbi kreativitást igényel. Az UEFA női tagozata csaknem egy évvel ezelőtt alakult meg, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy vezessem. Örömmel látom, hogy az MLSZ is nagy lelkesedéssel támogatja a női szakág fejlődését.

– Milyen az együttműködésük az MLSZ-szel?
– Két aktuális projektünk van a magyar szövetséggel, az egyik a Budapesten rendezendő május 18-i női Bajnokok Ligája-döntő megszervezése, a másik pedig az elit tehetséggondozás kialakítása. Ami az előbbit illeti: célunk, hogy megtöltsük a Groupama Arénát. Remélem, magyar szereplője is lesz a finálénak, sajnos a Marozsán Dzsenifert foglalkoztató Olympique Lyon éppen Jakabfi Zsanett csapatával, a Wolfsburggal játszik márciusban az elődöntőbe jutásért, de versenyben van még a Bayern München, a Barcelona és a PSG is. Biztosra veszem, hogy a női labdarúgás ünnepe lesz a budapesti döntő.