FFT: eljött a hagyományos angol futballkultúra alkonya?

Egy maréknyi angol játékos úgy tömörül a panamai tizenhatoson belül, mintha türelmetlen ingázók lennének, akik a metróba igyekeznek. Amint Kieran Trippier ellövi a labdát, olyan sebességgel indulnak el különböző irányba, mintha a hangosbemondó épp most jelezte volna, hogy a másik vágányon lévő vonat indul hamarabb.

Aníbal Godoy képtelen fogni Harry Kane-t, ezért inkább rávetődik, mint egy kétségbeesett, éhes leopárd a menekülő gazellára. A játékvezető a büntetőpontra mutat, Kane pedig bevágja a labdát Jaime Penedo kapujába, ezzel a Háromoroszlánosok 5–0-ra vezetnek. Az angolok szövetségi kapitánya, Gareth Southgate csinos mellényében büszkén nézi az eseményeket a partvonalról, jobbján a Macclesfield Town egykori csatárával.

Southgate elegáns segédje, Allan Russell 2017 áprilisában csatlakozott az angolok edzői csapatához. Szakterülete a csatárok fejlesztése. Az előbb látott akciónak ő a szellemi atyja. Ötletei hasznosnak bizonyultak a 2018-as oroszországi világbajnokságon, mivel az angol válogatott kilenc gólt szerzett rögzített játékhelyzetből: kettőt szabadrúgásból, hármat büntetőből és négyet szögletből. Southgate és Russell hosszasan konzultált NFL- és NBA-edzőkkel arról, hogyan lehet területet nyerni a pálya zsúfolt részein.

Közben odahaza a Southgate által túlszárnyalt ember hamburgert majszol egy kocsmában, és nézi, ahogy az angol válogatott soha nem látott sikert ér el a világbajnokságon. Sam Allardyce nem ünnepelni ment a pubba. Féltékenységgel és keserűséggel telve csak arra gondolt, hogy csillapítja gyomrának korgását, miután részt vett a hely ünnepélyes megnyitóján.

Sokatmondó kettősségről árulkodnak ezek a képek: Southgate, az új típusú menedzserek fáklyavivője, az intelligens, nyitott, érzelmileg megközelíthető és részletekre odafigyelő ember, akivel szemben Allardyce, az igazi „Proper Football Man” (PFM). Ő az alfahímek archetípusa, a férfias erőt lépten-nyomon hangsúlyozó bika, aki szereti a balhékat, és meg van róla győződve, hogy nem a képességei hiánya, hanem az élvonalbeli klubok korlátozzák őt a munkája alapos elvégzésében.

Mindez persze vad általánosítás, amit alaposan meg kell vizsgálni, de Southgate eredményei már be is bizonyították, hogy lehetsz egyszerre tökös fickó és futballmegszállott, aki hajlandó empátiát tanúsítani.

Egy egész nemzet tiszteletét nyerte el alapos felkészültségével, és mindenkinek megdobogtatta a szívét, amikor a síró kolumbiai játékosokat vigasztalta, akiket az angolok ejtettek ki, miközben a negyeddöntőbe meneteltek. Vajon mikor lenne képes egy klasszikus labdarúgó vagy edző a saját dicsőségét háttérbe szorítva az ellenfél bánatával törődni?

Southgate nem egyedül alakította ki ezt a modern képet. A közösségi médiát rutinosan használó játékosok és a pályán elért sikerük megcáfolta azt a maradi elképzelést, miszerint ha valaki posztol egy szelfit, annak kevesebb esélye lesz a győzelemre, mert láthatóan nem a focival van elfoglalva. De mit jelent mindez? Idejétmúlttá vált a PFM? Megjelent az edzők és játékosok új generációja, akik újraértelmezik a férfiasság fogalmát? És ha igen, akkor mi vezérli ezt a változást? A FourFourTwo mellényt húz, kézitáskát ragad, és a rejtély nyomába ered...

A teljes cikk elolvasható a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!