„Kétféle futballista van. Aki gombfocin nőtt fel, és aki Playstationön”

Gombfociról beszélni kétféleképpen szokás. Lehet lekicsinylő gúnnyal, a félbolond felnőttek gyermekkorból visszamaradt, dedós reflexeinek kijáró szánalommal. Mert lássuk be, kívülről nézve a meglett férfiak együgyű szórakozása alig különbözik attól, mintha gügyögő nagymamák járnának össze délutánonként egy jót Barbie babázni.

Hát ezek már sohasem nőnek fel? – kérdezheti a gombtalan külvilág értetlen hangja, amelyre persze mi, a megmosolygottak tudjuk a legjobban a választ: még jó, hogy nem! Illetve nagyon is felnőttünk, mondhatom a harminc pluszos nemzedék tagjaként, nem kuporgatjuk már húszforintos zsebpénzünket újabb csapatokra, nem sietünk iskola után a sarki trafikba csillogó szemmel, hogy megérkezett-e végre a Tatabánya vagy a Jugoszlávia, nem vezetjük már kockás füzetben az eredményeket, góllövőkkel, osztályzatokkal, edzői nyilatkozatokkal.

De amikor évente egyszer összejön a nagypapává lett apákból, apává lett fiúkból álló társaság, és előkerül a gombfociasztal, újra éles a játék. Ugyanolyan éles, mint húsz, harminc, negyven éve volt, vagy mint az 1910-es évek elején, amikor a legrégebbi irodalmi gombfociemlék szerint Németh László író Pottendorfban, osztrák rokonainál űzte a játékot: „A második nyárról az a legnagyobb emlékem, hogy a Tantéval a kerti asztalon gomboztunk. Két gyufásskatulyát állítottunk föl kapuul az asztal két végébe; köztük tizenegy-tizenegy szalmabábut; azokat súrolva kellett a kisebb gombot egy nagyobbal előrepeckelni. Egy peckelés egy perc volt a félidőből."

Szóval, lehet a gombfociról beszélni a beavatottak szeretetével, a titok ismerőinek bizalmasságával, átérezve a játék komolyságát, és pontosan tudva, hogy az a tizenegy műanyagdarabnak látszó műanyagdarab nem műanyagból van, hanem gombfociból. Utóbbi nyelv használói gyorsan írják is fel maguknak a címet: 2310 Szigetszentmiklós, Bajcsy-Zsilinszky utca, 2-es üzletsor, 8-as üzlet, a Mundial Pizzéria pincéje.

Itt működik „a világ első és egyetlen gombfocimúzeuma”, ahogyan a Hungarikum Gombfoci Háza nevű intézmény hirdeti magát, és ahol Becz András múzeumvezető több évtizedes szenvedéllyel összeállított, csodálatos gyűjteménye várja a különös világ iránt érdeklődőket.

És hogy rögtön magyarázattal szolgáljunk a névben szereplő hungarikum kifejezésre: bár időről időre felvetődnek kétségek a közkeletű vélekedéssel kapcsolatban, a szigetszentmiklósi alagsori birodalom ura megerősíti: a gombfoci magyar találmány, a régóta játszott, világszerte, sport jelleggel űzött, hagyományos játékok közül az egyetlen ilyen.

A 61 éves gyűjtő feltételezése szerint a 20. század elején hazánkban dolgozó külföldi trénerek adták az ötletet, a színes kövekkel, babszemekkel, gombokkal bemutatott taktika mellett a szemléltetési eszköz is mély nyomot hagyott a résztvevőkben – a gombozást „vitték haza" és fejlesztették önálló játékká. Összecseng ezzel a vajdasági Óbecse irodalomtanára, Börcsök László beszámolója: „A gombfoci tulajdonképpen egy játékelemző táblából ered. Ezen gyakorolták be a kombinációkat, cseleket az igazi focisták, edzőik és szakvezetőik segítségével. Aztán az emberek rájöttek: ha a játékosokat nagyobb gombokkal, a labdát egy kisebb gombbal helyettesítik, kapusnak pedig beállítanak egy-egy jó nagy kabátgombot, hát ezzel már igazi meccset lehet játszani! Azt mondják, így született a gombfoci.”

Meg azt is, hogy Angliában, a labdarúgás őshazájában a legtöbben nem is hallottak róla. Testközelből észlelhettük a tátongó rést, amikor néhány éve hiába kerestük a gombfocit Manchesterben, a világ futballkultúráját feldolgozó Nemzeti Futballmúzeumban a földkerekség labdarúgás témájú gyermekjátékait bemutató darabok között.

Szerény eszközeinkkel igyekeztünk pótolni a hiányt, hazaérve elmentünk a játékboltba, megvásároltuk az 1953-as londoni mérkőzés magyar és angol csapatát, és két kapu kíséretében feladtuk postán a manchesteri címre. Valószínűleg azóta is boldogan játszanak a brit múzeum leleményesebb takarítónői Puskásékkal és Billy Wrightékkal, az említett tematikus szobában ugyanis két évvel későbbi ottjártunkkor sem találkoztunk velük.

Pedig a szigetszentmiklósi csodapincében ott a falon az 1900-as évek első évtizedéből megmaradt angliai újsághirdetés, amely fehéren-feketén bizonyítja, hogy valaha brit földön is csírázott a játék magja, még ha aztán valamiért nem is szökkent szárba.

Nevezett reklám egy londoni játékáruház újdonságaként ajánlgatja az „Exciting Home Table Game”-et, vagyis izgalmas otthoni asztali játékot, a mellékelt fotón jól kivehetően a nálunk ismert változattal játszik a bolt vezetője és Sandy Tait, a Tottenham korabeli futballcsillaga. Úgy képzeljük el, mintha ma Harry Kane támaszkodna fél kézzel a gombfociasztalra, miközben elégedetten mosolyog a kamerába.

Ha Angliában nem is gyökeresedett meg, feltételezhetően magyar közvetítéssel a világ számos pontjára eljutott, népszerűséget szerzett a játék, Európa – és főként Közép-Kelet-Európa – mellett űzik többek között Indiában, Japánban és Ausztráliában is. A legnagyobb gombfocikultusz azonban Brazíliában alakult ki, ahol a nép közkedvelt szórakozásaként országszerte másfél millió ember játssza egyesületi szinten a plasztik futebolt. Kell a dél-amerikai ország szenvedélyére erősebb bizonyíték annál, mint hogy a Gombfocimúzeumban látható fotó tanúsága szerint fiatalon maga Pelé is boldogan pöckölte a gombokat?

Itt kell rátérnünk a brazil futballkirályról készült fotó szomszédos falon látható, magyar változataira: az egyiken az ötvenes években, itthoni pályája csúcséveiben Puskás Ferenc vív lázas gombfocicsatát egy gyermekkel, a másikon a korabeli Honvéd ünnepelt futballistái – köztük Puskással – állják körül az asztalt. A felszabadult hangulatú jelenet éles ellentétben áll azzal, hogy amikor két évvel a forradalom után, 1958-ban a Kárpátia étteremben szerették volna megalakítani a gombfoci sportági szövetségét, a belügyminisztérium közbelépett, tartva a klubhelyiségekben, magánlakásokon ellenőrizetlenül gombozó dolgozók politikai szervezkedésétől.

Bár a „kőkorszaktól” induló tárlat legrégibb darabja egy húszas évekből megőrzött Vasas – a felirat nélküli, tizenegy csiszolt gombhoz tulajdonképpen bármilyen csapatnév odaképzelhető –, a legbecsesebb magyar együttes az eredeti dobozában megtartott, ötvenes évekbeli válogatott, mégpedig az a tizenegy, amelyik 1954. október 24-én 4:1-re legyőzte Csehszlovákiát (Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Szojka – Sándor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Fenyvesi). Ha pedig a gyűjtemény pénzben kifejezhető legértékesebb darabját kell megneveznünk, alighanem a Népstadionban, 1954 májusában 7:1-re megvert angol válogatott legyártott gombfocicsapatát jelölnénk meg, amelynek ára Becz András szerint a gyűjtők körében jóval félmillió forint fölé rúg.

Képzeletben persze, mert bár rendszeresen tartanak gombfocibörzét, a különleges kincs nem eladó, a cél inkább a múzeumi anyag bővítése, ahogyan két éve is megért százezer forintot az 1966-os brazil csapat. Hogy a világbajnok nemzetek válogatottjai mind ott „feszítenek” a tárlóban, a házigazda megszállottságát ismerve szinte természetes, ám megtalálni a vitrinekben olyan ritkaságokat is, mint például az 1974-es Haiti, az 1982-es Kuvait vagy a kilencvenes évekbeli Colo-Colo.

Magával ragadó a házilag készített vagy épp műanyagból gyártott, ezerszínű gombfocicsapatok sokfélesége; az ősi változat tíz mezőnygombja mögött még a Mourinho-féle, kapu elé tolt busz előfutáraként böhöm papírdoboz szolgált kapusként, a Vajdaságban a mutatóujjal pöckölés lehetőségét megengedve elterjedtek a kocka alakú játékosok, Erdélyben pedig az AGFA-tól a Misuráig gondosan feltüntették a mezszponzorokat is a futballisták műanyag testén.

Ha talán ma, a végtelen játék korában már nincs is akkora divatja, ismertsége a gombfocinak, mint az eszköztelen időkben felnőtt generációk számára, a Szigetszentmiklóson kiállított 2016-os magyar Eb-csapat a tanú rá, a játék nem halt meg, a múzeum nem őslénypark. Búcsúzóul Kemenes Szabolcsot, a Honvéd korábbi, a Budaörs jelenlegi kapusát idézi a hajdan a Szigetszentmiklóst balszélsőként erősítő múzeumvezető: „Kétféle játékos van. Aki gombfocin nőtt fel, és aki Playstationön.”

Hogy ő melyik típushoz tartozik, el is felejtettük megkérdezni.