Chapecoense: túlélők megrázó visszaemlékezése a tragédiára

(The Players' Tribune: a korábbi profi baseballjátékos, Derek Jeter 2014-ben alapította a honlapot, amelyen profi sportolók saját név alatt futó írásokban, videókban nyilvánulnak meg.)

A ZUHANÁS ELŐTT

„Megálmodtam, hogy ez fog történni – kezdi megdöbbentő monológját NETO. – Néhány nappal a Kolumbiába indulás előtt szörnyű álmom volt. Miután felébredtem, elmeséltem a feleségemnek, hogy álmomban repülőgép-baleset részese voltam. Lezuhantunk, éjszaka volt, szakadt az eső, de valahogy ki tudtam kecmeregni a roncsok közül. Egy hegyoldalban találtam magam… és itt vége szakadt az álomnak.”

A védő nem tudott szabadulni képzelete szörnyű szüleményétől, még a repülőgépre felülve is küldött egy SMS-t a nejének, hogy imádkozzon érte, értük. Elindultak, telt-múlt az idő, aztán…

„...kezdett minden úgy alakulni, mint abban a bizonyos álomban… a gép sötétségbe borult… elment az áram… csakhogy ezúttal ébren voltam… és zuhanni kezdtünk…”

JAKSON: „Könnyű repülés volt, egészen addig, ameddig el nem ment a világítás. Néhány pillanatra néma csönd lett. Mindenki visszaült a helyére. Tudni szerettük volna, mi történik, de a személyzet tagjai nem mondtak semmit. Kis idő elteltével aztán figyelmeztettek, hogy kössük be a biztonsági öveinket, mert leszállunk... Kisvártatva zuhanni kezdtünk. Nem volt hová menekülni, nem volt mód segítséget kérni… csak imádkozni, és a gondviselésre bízni magunkat. Imától volt hangos a fedélzet. Az első sorokban ülők közül néhányan azt ordították, hogy mondjon már valaki valamit arról, mi történik! Ezek az utolsó emlékeim.”

ALAN RUSCHEL: „A repülőn is kártyatrükkökkel szórakoztam, mint általában. Kedvenc elfoglaltságaim egyike. Jókedvünk volt, zenét hallgattunk, arra készültünk, hogy történelmet írunk. A döntő eredménye igazából már nem is volt fontos. Egy kisváros csapatát bevittük a Copa Sudamericana döntőjébe, és ez mindannyiunkat határtalanul boldoggá tett.”

A VISSZAEMLÉKEZÉS VIDEÓN, ANGOL FELIRATTAL

A ZUHANÁS UTÁN

JAKSON: „A fák között tértem magamhoz. Kinyitottam a szemem, vaksötét volt, zuhogott az eső, és nagyon-nagyon fáztam. Nem láttam semmit, hangokat viszont hallottam. Mindenfelől nyöszörgés, segítségért rimánkodó hangok. Én is könyörögtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Nem emlékeztem arra, hogy egy repülőgépből zuhantam ki, csak egyvalamiben voltam biztos, abban, hogy nem akarok meghalni. Borzasztó volt átélni, hogy hiába hallom a társaim segélykérését, nem vagyok képes megmozdulni. Hol magamhoz tértem, hol elájultam, fogalmam sincs, mennyi időt telt el így. Aztán egyszer csak fény villant a fák között. Rendőrség, rendőrség! – kiabálták az érkezők. Addigra már csak elvétve törte meg a csendet egy-egy elhaló, segítségért könyörgő hang… Letaglózó pillanatok voltak.”

NETO: „Én voltam az utolsó, akit megtaláltak. Nyolc órát töltöttem a roncsok alatt. Utóbb az egyik megmentőm elmesélte, hogy a reggeli órákra a mentőegységek már elhagyták a tragédia helyszínét, csupán rendőrök maradtak ott, hogy őrizzék a holttesteket és összegyűjtsék a csomagjainkat. Az egyikük nyöszörgést hallott, nem hittek a fülüknek… Nyolc órával a történtek után ez nem lehetséges… Aztán a legnagyobb megdöbbenésükre rám bukkantak.”

A KÓRHÁZBAN

ALAN: „Az orvosok tanácsára apám csak annyit mondott nekem a kórházban, hogy a repülőgépünk kényszerleszállást hajtott végre, de Neto, Follmann és én jól vagyunk. Elsőre azt hittem, hogy csak mi hárman sérültünk meg, a többiek jól vannak, és másnap lejátsszák a meccset. Mert még akkor is csak az járt a fejemben.”

Aztán megtudta, hogy mi történt valójában…

„Számomra megszűnt létezni a világ. A feleségem utóbb mesélte, hogy egy napig szótlanul bámultam magam elé. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehet igaz, csupán egy rémálom, és mindjárt fel fogok ébredni.”

NETO eleinte abban a hitben volt, hogy a meccsen sérült meg, de amikor már képes volt felmérni, hogy szinte egyetlen porcikája sem maradt ép…

„…világossá vált, hogy ez nem lehet egy szimpla sérülés. Itt valami nem stimmel. Végigfutott az agyamon, hogy talán a szurkolók beözönlöttek a pályára, és bántalmaztak minket. Aztán arra gondoltam, hogy biztos elütött egy autó a parkolóban még a meccs előtt. De hogy repülőgép-szerencsétlenség?! Ilyesmi eszembe sem jutott. Aztán egy napon orvosok jelentek meg a kórházi szobámban, apám, anyám, a testvérem, egy pszichológus és egy pap társaságában. Apám egyszer csak megszólalt: Emlékszel az álmodra?…”

A TÚLÉLÉS

ALAN: „Számomra az élet igenlése a legfontosabb a világon. Ha a katasztrófa megtanított valamire, az az, hogy nem tudhatjuk, mi lesz velünk tíz perc múlva. Mindenkinek azt üzenem, hogy bátran kergesse az álmait. Ha valamit nagyon-nagyon szeretne megtenni, akkor nosza, fogjon neki tüstént! Az utolsó cseppjéig élvezzétek ki az életet! Ugyanis sohasem tudhatjuk, mit hoz a holnap…”

A teljes szöveg angolul itt olvasható el.