Sosem látott évtizedes fölény Real-izálódik a klubfociban

„Ha hagyjuk, hogy a különbségek túl nagyra nőjenek a csapatok között, hátrányos helyzetbe hozzuk azokat, amelyeknek nem olyan jók az anyagi lehetőségeik. Ezzel a piramis alján lévők jövője kerülhet komoly veszélybe” – fogalmazott az UEFA elnöke egy lisszaboni konferencián márciusban.

Aleksandar Ceferin ezzel mindössze továbbgondolta azt a jelenséget, melyet minden futballszerető ember már régóta észlel, és tulajdonképpen meg is szokott az elmúlt másfél-két évtizedben, nagyjából a BL és PL negyedszázaddal ezelőtti beindítása, a topligák és zászlóvivő együtteseik televíziós hatókörének, s így piaci bevételeinek több fokozatnyi megugrása, a legjelentősebb klubok globális branddé válása nyomán. A szlovén sportvezető szavait ezért csak annyiban pontosítanánk, hogy a szakadék máris hatalmasra nőtt.

Hogy hová fut ki ez a (változatosság, sokszínűség, az egyenlőség nemes eszméje, no meg a magyar esélyek szempontjából) sajnálatos folyamat, természetesen fontos kérdés, ám a tendenciát tudomásul véve ezúttal a kiváltságos réteg belügyeivel foglalkozunk (hiszen 10-12 csapatnál többnek már sosincs valódi sansza a legrangosabb elsőséget kiharcolni). Az ugyanis nem következik a szűk elit kialakulásából, hogy e csoporton belül is elég egyoldalúvá vált a győztesek megoszlása. A kisebb nemzetek és egyéb potenciális bravúrgárdák kiiktatása ugyanis a favoritok nagyobb részét nem érintette: a legerősebb négy-öt ország élklubjai (azok, akik döntően a régi szép időkben is révbe értek) még mindig a ringben vannak.

És mégis: a spanyol klubok uralma több mint látványos lett mostanra. A Real Madrid előtt senki nem volt képes címvédésre a Bajnokok Ligájában, de újabban a városi vetélytárs Atlético Madrid is visszajáró vendége lett a végküzdelmeknek, a Sevilla ez évig afféle házibajnoksággá változtatta az Európa-ligát, és a Guardiola-féle Barcelona csodafutballal kiérdemelt csillámló konfettiesői sem hullottak olyan régen a fotósok vakutengerében ünneplő katalán nyakakba.

Mindezt számszerűsíteni is lehet, elég, ha a kontinens két nagy kupasorozatának kimenetelét a kezdetektől végigpásztázzuk és tízéves periódusokra kivetítjük. (Valaha a KEK-et volt szokás második számúnak tekinteni, ám picit később indult a másik kettőnél, majd' két évtizede nem létezik már, és igazából a presztízsét sem a résztvevők nívója adta, hanem hogy elnyert trófeával, hazai kupagyőztesként kvalifikálták magukat – sokszor azonban szerényebb erejű meglepetésegyüttesek, miközben az UEFA-kupába mindig a bajnok utáni közvetlen élboly delegált indulókat. Így aztán az összehasonlítás szakmaisága érdekében a másik két kiírást vesszük figyelembe.)

Nos, az 50-es évek második, 60-as évek első felének spanyol, a két évtizeddel későbbi angol és a nagyjából annak időszakát követő olasz futball már produkált 10-11 trófeát tíz évre vetítve (a BEK-ben/BL-ben és a VVK-ban/UEFA-kupában/El-ben együttesen), miként a spanyolok modern kori menetelése is eljutott a csúcsadatig tavalytól és azelőttől visszatekintve – de most először van ezen a 11-esen belül többségben a legrangosabb diadal. A királyi klub idei sikere tehát a spanyol labdarúgás fölé is koronát tart!

Adódik a kérdés, mi lehet az oka, hogy – a patinás és taktikus olasz, a szervezett és lendületes német, illetve az elmúlt pár évtizedben a képzés és a tőke terén is lassan felzárkózó francia csapatokat egyaránt háttérbe szorítva – a La Liga (arisztokráciája) ennyire dominálni tud, holott napjaink pénzfutballjában első megközelítésből a leggazdagabb bajnokság, a Premier League (képviselőinek) fölénye adná magát. Öt szempontot is találtunk (alább nem fontossági sorrendben), melyek közelebb vihetnek a megfejtéshez.

JÁTÉKSTÍLUS

„A United játékosai kétségbeesetten üldözték a labdát, míg végül erőfeszítéseik arra korlátozódtak, hogy szájtátva bámulják a Barcelona kimunkált passzjátékának újabb és újabb megnyilvánulásait.” (Jonathan Wilson, a Futballforradalmak szerzője a 2011-es BL-döntőről)

Az utóbbi idők futballevolúciós slágerkifejezése a tiki-taka volt. Fénykorában egészen döbbenetes labdabirtoklási adatokat produkált, elsősorban a Barcelona és a spanyol válogatott előadásában. A gyerekkortól alapkészségként elsajátított technikai képzettség gyorsasággal, kiváló erőnléttel és taktikai fegyelemmel társulva hatalmas mértékű nyomásgyakorlásra ad módot, így ha az állandó mozgásban lévén rendre megjátszható, kiválóan adogató játékosok el is vesztik a labdát, letámadással egyből jó eséllyel visszaszerezhetik. Az üres területek kihasználása pedig a hirtelen tempóváltásokkal a gólhelyzeteket is hozza magával.

Természetesen mindezek leginkább a – tükörszélsőkkel is megbolondított – katalán motorú forradalmi fejlődésre vonatkoztak, de a Barca MSN-központúvá alakuló direktebb futballja, valamint a Real szélső játéka (akár az aktívan felfutó védőkkel) és a mai csapat egyensúlyra való törekvése (szigorúan öten biztosítanak, mialatt öten fejezik be a támadásokat) is beleillik abba az összképbe, hogy a spanyolok mesterei a villámgyors, labdabiztos rövid passzos labdarúgásnak. Továbbá a mindkét országban ismerős Cesc Fabregas szerint utóbbiak taktikailag eleve sokkal erősebbek az angoloknál.

ELTÉRŐ TERHELÉS

„A Premier League nagyon megterheli a játékosokat, fizikailag minden más bajnokság felett áll az angol.” (Fernando Torres, 2010)

Az „angolhívők” és mások részéről régi vád a Primera División rekorddöntögető sztárjaival szemben, hogy könnyebb dolguk van szerényebb képességű ellenfelekkel. Tény, ami tény, ha megnézzük, mire ment a két csúcsliga első három-három helyezettje az elmúlt három szezonban az akkori utolsó hárommal (a leggyengébbekkel a 18–20. pozícióból), vagy a második hárommal (a legnagyobb veszélyt jelentő közvetlen üldözőkkel), egyértelmű, kinek kellett jobban megkínlódnia.

A spanyol dobogósok a megszerezhető pontok 96.91, az angolok csak 82.09 százalékát gyűjtötték be a végül kiesők ellen (akik persze nem a 100-hoz hiányzó mennyiséget szerezték meg, hiszen döntetlenek esetén egy-egy pont mindig „elveszett" a felek számára), míg ugyanez az adat 67.28 kontra 51.23 százalék. Vagyis mintegy 15-16 százalékos többlet – könnyebbség – a táblázat alsó és felső felével mérkőzve is segítette Ibéria legjobbjait az angol érmesekkel szemben, akiknek különösen a legutóbbi idényben ment visszafogottabban a második legerősebb trió ellen, az ott versengő roppant erős élhatosnak „köszönhetően” (a 6 győzelemből, 6 döntetlenből, 6 vereségből álló, 22–21-es gólkülönbségű mérleg az egyetlen a vizsgált 12-ből, amely /lényegében/ nem pozitív).

Egy dolog a pontszám, a másik, hogy mennyi verejtékkel járt. A top három PL-csapat a legkisebbeket átlagban 1.4 góllal múlta felül, a spanyoloknál ugyanez a mérőszám 3.03; az üldözőboly ellen a szigetországban 0.33, délen viszont 1.07 találat jött ki. Azaz míg az angoloknál a 4–6. helyezettek elleni győzelem egyáltalán nem értetődött magától, a spanyoloknál egytalálatnyi különbség összességében stabilan megvolt – sőt ha az Atlético legutóbb nem kap ki a Sevilla, Villarreal, Sociedad trió mindhárom tagjánál, még sokkal jobb lett volna az arány –, míg a kicsiket az albioni legjobbak „csak" megverik, a PD urai ki is ütik (itt a Real–Rayo 10–2 minősül kirívó esetnek, amott már egy Hull–Tottenham 1–7 is).

S akkor még ehhez jön, hogy az Angliában nagy hagyományú két (!) honi kupasorozat jobban megdobja a mérkőzésszámot, mint a Király-kupa, azaz nem vitás – rotációval együtt is –, melyik ország küzdelmei zsigerelik ki (némileg) jobban az érintetteket, hol kifacsartabbak a hajrában, épp amikor a BL-ben is a döntő hetekhez érnek. Ráadásul egy mentális szempont is kiegészítheti a fizikaiakat: a spanyolok szemében talán nagyobb a kontinentális sikerek értéke, ezért jobban meg is feszülnek érte, mint a sportágtól függetlenül is hagyományosan befelé fordulóbb britek.

KERETERŐSSÉG

„Nem költöttünk még csillagászati összegeket, de nincs is szükségünk erre, hiszen így is mienk a világ legjobb kerete.” (Zinédine Zidane, 2016 nyara)

Ahol a legtöbb a pénz, oda a legkönnyebb vonzani a legkiválóbbakat, főleg, ha még a tradíció, a körítés meg az életminőség is az igazi (ellentétben mondjuk az újgazdag kínai egyletekkel…). Elvben ezért a Premier League előnyben van, hisz jól tudjuk, csapatait mekkora vagyonokkal dúcolják alá különböző (elsősorban keleti) milliárdosok, akiknek, valamint az élénk távol-keleti marketingtevékenységnek is hála a cégérték terén ők vezetnek: nemrég hozták nyilvánosságra a KPMG könyvvizsgáló cég, illetve a Forbes listáját, melyek élen a Manchester United található – pedig ebben a szezonban még csak nem is indulhatott a BL-ben… –, míg az első tíz között további öt(!) angol alakulat.

Igen ám, de a bevételek, a tévés szerződések, az eladott mezek és a részvények nem fociznak. A pályán hús-vér labdarúgók méretnek meg, és a legerősebb állománya (többnyire) a két spanyol gigásznak van. Mivel a La Liga elmúlt tíz esztendőre vetített nemzetközi uralma a témánk, jó kiindulópont lehet ezen időszak félidejének rangsora: 2012-ben a mértékadó transfermarkt.de játékoskereteket összegző listája első két helyén a Barcelona és a Real Madrid állt, egyaránt 600 millió euró fölötti summával, jócskán lehagyva a többieket, így a top tízben itt is megtalálható öt szigetországi klubot, s köztük a nagybevásárló Manchester Cityt, melynek névsora harmadik helyezettként is félmilliárd alatt maradt.

Ezekben az adatokban még benne sem volt Neymar és Luis Suárez, vagy Gareth Bale és James Rodríguez – nem meglepő, hogy a hispán duó az előző szezonra is megőrizte első helyét, csak épp növelve az előnyt, lásd a már 750 millió fölötti (saját) és 600 millió alatti (konkurens) összegeket.

ÖSSZESZOKOTTSÁG

„2008-ban rendkívül meggyőző módon nyerték meg az Eb-t, és az elmúlt két-három évben alig változtak, szinte automatikus, ahogy játszanak.” (Joachim Löw a spanyolokról, 2010 nyara)

Rengeteget számít, ha a futballisták akár csukott szemmel is tudják, mit kell tenniük, szinte gondolkodás nélkül olvassák a játékot és a társakat. Ehhez az alapadottságon és a jól begyakorolt sémákon túl nem árt, ha jól ismerik egymást. Márpedig ebben is a két spanyol csúcsgárda áll jobban, mint a fő rivális PL-ből példaként kiemelt két nagyágyú (az idén El-t nyerő MU-t, illetve az egyenes kieséses szakaszban három és hat évvel ezelőtt is szereplő Arsenalt vizsgáltuk).

A rövid- és a középtávú visszatekintésben is a csapatok adott kiírásbeli utolsó párharcát (vagy épp a döntőjét) szemlézve az idei Barcából 7 embert, a Realból egyenesen 10-et találunk meg a 2014-es utolsó összeállításaikban is, szemben az Arsenal 4-ével és a United 3-ával, ha pedig 2011-ben kutakodunk, a gránátvörös-kékeknél 5 (a tengely!), a blancóknál 3 névazonosságra lelhetünk, miközben az „ágyúsoknál” egyvalakit, és a manchesterieknél is csak két főt. Ha e számokat összeadjuk, 17–7 és 8–3, egybevéve 25–10 jön ki. S akkor a válogatottbeli közös tapasztalatokról még nem is szóltunk: a két bázisra építő, hasonló szisztémát kultiváló spanyoloknál a nemzeti mezben töltött időszakok is (jobban) növelték az összeszokottságot.

EXTRA KVALITÁSOK

„Messi nem jobb, mint Cristiano Ronaldo, vagy fordítva. Ők ketten kiválóbbak mindenki másnál.” (Diego Maradona, 2016 ősze)

Egyértelmű, hogy az angol – vagy akár a legerősebb német, olasz, francia – gárdákban is szupersztárok tömkelege kergeti a labdát (és veszi fel fizetésként a súlyos milliókat), de még ezen a szinten, a tökéletesen felkészített klasszisok között is létezik szintkülönbség. Nem szükséges olvasóinknak bemutatni az elmúlt évtizedet fémjelző, történelmi rekordokat rutinszerűen felállító Lionel Messi, Cristiano Ronaldo párost, amely a villanásaival oly sokszor volt képes hozzátenni azt a pluszt, ami a diadalhoz kellett.

Ők mindketten, bár más ország szülöttei, klubszinten jó ideje a spanyol futballnak szállítják a dicsőséget, és a tárgyalt 2008–2017-es periódusban egy híján mindig kibérelték maguknak az „Aranylabda-pódium" felső két fokát. Ha azonban a legnevesebb egyéni díj komolyságát az elmúlt esztendőkben övező viták miatt az ő elsöprő fölényüket nem is tekintjük döntő érvként, az mégiscsak sokatmondó, hogy a mellettük szabadon maradó harmadik dobogós helyre odaférő tíz játékosból csak hárman nem a La Ligában szerepeltek – és közülük Anglia egyetlen „érmese" (Fernando Torres, Liverpool, még 2008-ból) is egy spanyol volt…

Talán morbidnak gondolják ezt a két klub szurkolói, de az idei BL-döntő eredményéből adódó statisztika bizony apropót szolgáltat ahhoz, hogy a Real Madrid és a Barcelona örökösen szembenálló drukkerei egy kicsit félretegyék egymás méricskélését meg cukkolását, és kart karba öltve elégedetten kacsintsanak a többi bajnokság (élklubjainak) hoppon maradt híveire.

Méghozzá akár egy álló esztendőn keresztül: a gyengébb 2008-as eredmények kihullása révén ha a BL vagy El következő kiírásából akár csupán az egyiket is spanyol együttes nyeri meg – ami ugyebár messze nem egy elrugaszkodott felvetés –, minden idők tényleg teljesen egyedülálló legnagyobb fölényét (egy évtized alatt 20-ból legalább 12 címet) garantálják majd hazájuknak.