Százéves karácsony

Nem ilyen összecsapásról álmodott, nem ilyen színtereken.

Futballmeccset rendezni, ilyen időben? És ilyen időkben? – morgolódott. – Megáll az ember esze!

Az ám, ember? Ész? – nézett körül szomorúan patkányjárta átmeneti otthonán. Otthon, haza, szűrte fogai között a régen értelmüket vesztett szavakat, és ismét eszébe jutott egykori tornatanára, a daliás bajszú Mannó, aki egy hete a keze között halt meg. Ő dörögte mindig: Fiúk, a Haza minden előtt!

Vérmérgezés, kaputt – mondta egykedvűen a cseh doktor. – Hősi halál – tette hozzá kötelességszerűen, de nem nézett a szemébe, mert mindketten tudták, hazudik. Az ilyen halálnak nincs értelme.

De kinek marad meg ilyen körülmények között az értelme? – vonta szemöldökét rosszallóan az ég felé, és kényszerítenie kellett magát, hogy gondolatait a holnapi mérkőzés felé hajtsa.

Mindjárt karácsony, de sebaj, füves pályán úgysem játszottunk már évek óta. A kis Wendauer hogy él majd a darabos olasz bekkek között! Persze neki hátul nagyon kell vigyáznia, fifikás a talján, ember az a talpán, minden piszkos trükköt bevetnek majd a kapu előtt, és még újakat is kitalálnak menet közben. A régi, kellemes bizsergés járta át a combját, az izgalom kellemesen kellemetlen terhe, közben gúnyosan arra gondolt, hogy hiába teltek labda nélkül az utóbbi hónapok, a futóedzéseket mindennap elvégezték, a védelmi vonalak kiépítését pedig, mondhatni, a tökélyre fejlesztették, még ha a támadásaikból évek óta hiányzik is az átütőerő.

Jó lett volna még pár labdát szerezni, szerencsére szöges bakancs most mindenkinek kerül, bár a bőrszegecs helyett már inkább a vérszegecs lenne a találó kifejezés. Ez a fajta meccs sem lesz éppen barátságos, nem fűzött hozzá nagy reményeket; aki kitalálta ezt a frontvonalak közötti magyar–olasz találkozót, biztosan nem a harcterek mindennapi poklában szenved, nem ugrott torkának tíz körömmel egy torinói péklegény, ő maga meg nem hajrázott bele két talppal az elfoglalt árokba, egyik kezében élesre fent gyalogsági ásóval, a másikban pedig a hazulról kapott fokossal.

Vagy inkább egy zseni találta ki ezt a meccset? – szusszant fel benne a remény. Vajon nem éppen ez a találkozó, a meccs előtti kézfogások, a másik ember teljesítményének, egyáltalán, emberségének elismerése, a halál nélküli összecsapás, a sportban kiélt agresszió, a lélekből rég kiölt játékosság feltámadása hozza el ama nagy feltámadott életének, tanításának, halálának értelmét, az igaz és őszinte szeretetet?

Jó kis meccs lesz szenteste napján, az már szent igaz – motyogta már félálomba merülve. Talán éppen ez villantja értelemre az önmaguk álomvilágával takarózó vezéreiket? Nem is lehet ez másként, nem tarthat tovább már az őrület, ebben egyre biztosabb lett. A háború napjai meg vannak számlálva!

A szutykos lámpafénynél még lapozott egyet naptárjában, és ceruzájával többször is bekarikázta a holnapi dátumot: 1916. december 25.