„Eddig nem volt céljuk – ma már Cristiano Ronaldók akarnak lenni”

Történetünk 2009-ben kezdődik, amikor egy 22 éves roma srác, Maka István (vagy ahogy mindenki szólítja őt, Csoki) a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz kerül. Csoki sokáig futballozott, 17 évesen már NB III-as felnőttcsapathoz került, emellett a romaválogatottnak is tagja volt. Egy ponton azonban belátta, a labdarúgásból nem tud megélni, így a továbbtanulás mellett döntött.

Hat évvel ezelőtt tehát munkába állt a Szeretetszolgálatnál, a monori intézményénél tanodavezetői feladatokat kapott. Futballmúltja nem volt ismeretlen a vezetők előtt, így már akkor kérték, hogy ha lehet, sportoljon együtt a gyerekekkel.

„A srácok kihívtak egy szántóföldre a monori cigányteleppel szemben. Elosztottuk a csapatokat, két-két karót leszúrtunk a földbe és fociztunk. Így indult el az egész" – meséli Csoki, hozzátéve, hogy nem sokkal ezután eldöntötték, több időt és energiát fektetnek a sportba.

A monori intézménynél többféle szabadidős tevékenységet szerveznek a gyerekeknek, de hamar kiderült – nem nagy meglepetésre –, hogy a foci a legnépszerűbb mind közül. Van ugyanakkor egy fontos szabály. Csak akkor lehet sportolni, ha előtte beültek a tanulószobába és elvégezték a házi feladatukat.

„Nem akarok mellébeszélni, kőkemény cigánytelepi srácok kerestek meg minket azzal, hogy szeretnének sportolni. Öröm volt látni, hogy elfogadták a szabályokat. A tizenhat-tizenhét éves srácok elkezdtek hozzánk járni a csavargás és a bűnözés helyett."

„Amit az idősebbek tesznek, abban követik őket a fiatalabbak. Ameddig rossz példát mutattak a kisebbeknek, ők is azt követték, amikor a sportolás lett az etalon, szintén követték a nagyobbakat. Ez utóbbinak azért jobban örültünk…" – teszi hozzá mosolyogva Csoki.

Ez a pozitív tapasztalat indította őket arra, hogy a telepen élő gyerekek összes korosztályát elérjék, ám ehhez szervezettebb keretekre volt szükség, 2013-ban ezért sportegyesületet alakítottak MMSZ SE néven. Korábban kispályás tornákon indultak el, egyrészt emiatt döntöttek a futsal mellett, másrészt azért, mert ahhoz egyszerűen kevesebb emberre van szükség.

Itt került a képbe történetünk másik főhőse, Tóth Keve. Kevét futsalos berkekben senkinek sem kell bemutatni, igazi szaktekintély. Nagy lelkesedéssel vágott bele a munkába, miután Csoki úgy döntött az NB II-ben eltöltött egy – nem túl sikeres – év után, hogy vele emeli a szakmai szintet.

„Őszinte ember vagyok, nem szeretek mellébeszélni – mondja Tóth Keve. – Elmondtam a srácoknak, csak rajtuk múlik, milyen lesz a kapcsolatunk, én nyitott vagyok. Megígértem, aki beáll a sorba, az előrébb jut az életben."

„Az elejétől igyekeztünk értékeket átadni nekik. Nem rögtön, de hamar teljesítették a kéréseinket. Otthonról még mindig mást hoztak magukkal, de a szívük már ide húzta őket. Hogy mit tanítunk nekik? Tisztességes viszonyulást a másikhoz, hogy az elsődleges cél nem a győzelem, hanem a sportszerű játék és a fair play."

„Teljesen megváltoztak. Korábban semmi sem motiválta őket, csavarogtak, lézengtek, nem volt céljuk. Ma már Cristiano Ronaldók akarnak lenni" – teszi hozzá Csoki.

A tanítás, így az értékek átadása sikeres volt, erről két történetet meséltek el. Az egyik NB II-es mérkőzésen az MMSZ az Újpesttel játszott, és egygólos előnyben voltak a lilák. Egy összecsapást követően a labda a máltaiakhoz került, ziccerbe kerülhetett volna az egyik roma srác, ám ehelyett…

„…megfordult, és kirúgta oldalra a labdát. Hogy miért? – teszi fel a kérdést Keve. – Mert az ellenfél játékosa a földre került, és fontosabb volt, hogy megnézze, minden rendben van-e vele. Abban a pillanatban megvalósult az, amit a mezünkön lévő máltai pajzs üzen. Az ellenfél játékos-edzője, Simon Péter azt mondta, soha életében nem látott ilyen sportszerű cselekedetet. Ma már a mi játékosunk…"

„Egy másik alkalommal, az egyik utánpótlástornán az ellenfelek több esetben is lecigányozták a mieinket. Eddigi munkám legszebb visszaigazolása volt, hogy a játékosom nem rúgott oda, nem ütött vissza, nem is szólt. Lejött a pályáról, megállt mellettem, és megkérdezte, most mit tegyen. Azt mondtam neki, »menj vissza, tessék játszani, bizonyítsd be, hogy sportoló vagy.«”

Az utánpótláscsapataiknál szinte csak roma futsalosok vannak, a felnőtteknél egyelőre nem ilyen az arány, ott kevesebb cigány srác van, de a cél az, hogy minél többüket beépítsék a következő években.

„Szeretnénk, hogy a fiataljaink néhány év múlva már a felnőtteknél játsszanak. Amíg ez nem így alakul, addig sem rossz az az üzenet, amelyet a jelenlegi NB II-es csapatunk hordoz, hiszen együtt játszik nálunk cigány, magyar, színes bőrű, brazil…"

Mire tanít minket ez a történet karácsonykor? Az integráció fontosságára? A szeretetre, a békére, a tiszteletre? Ezekre mindenképpen, de talán még egyvalamire. Az alázatra.

„A sport olyan utat ad a srácainknak, amely egy idő után nagyon vonzó lesz nekik. Már nem akarnak visszatérni a régi életükhöz, megutálták. Tudja, miben mások a »plázafocistáknál«? A mi srácaink Cristiano Ronaldók akarnak lenni, a jól fésültek pedig azt hiszik, már azok…”

Kellő alázattal hozzáállni mindenhez, nemcsak sportolóként, hanem takarítóként, szakácsként, vállalati vezetőként, politikusként, újságíróként. Mert ha már karácsony, még egy üzenet valakitől, aki több mint kétezer évvel ezelőtt azt mondta:

„Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Álljunk hozzá így, legalább karácsonykor.

Kántor Barnabás