City, PSG, C. Ronaldo és az európai nyerő 11

Volt idő, melyre sokan még emlékeznek, amikor akár magyar csapat is eljuthatott valamely rangos nemzetközi kupasorozat döntőjébe. Ma már ez szinte képtelenség, annak is örülhetünk, ha – borzasztó ritkán – érdekeltségünk marad tavaszra (gyakran őszre sem szokott...), de ez messze nem csupán a mi labdarúgásunk leromlásának következménye: a kontinens erőviszonyai is jócskán átalakultak az utóbbi két évtizedben.

Egy dolog, hogy a kelet-európai politikai átrendeződéssel több lett az ország és így a konkurens, azonban még fontosabb, hogy 1992-ben beindult a Bajnokok Ligája, amely az újszerű, csoportkörös lebonyolítással, majd hamarosan a legjobb nem bajnokok beengedésével (azaz saját neve értelmének tulajdonképpeni elvesztésével) a televíziós jogdíjak és bevételek hatalmasra duzzadása révén korábban sosem látott mértékben feltőkésítette a legerősebb csapatokat (plusz játékosaikat is, de ez most nem tartozik ide).

Ennek következtében, no meg a játékosok „felszabadítását", azaz szabad munkaerő-piaci vándorlását 1995-től lehetővé tévő Bosman-szabály kihasználásával akkora szakadék képződött az elit és a többiek között, amekkora gyakorlatilag áthidalhatatlan, legfeljebb abramovicsi léptékű összegekkel és eltökéltséggel van esély leküzdeni és felzárkózni. Az pedig, hogy miért angol együttesek találhatók legnagyobb számban a topon, nagyban összefügg egy másik, egyidejű változással: ugyancsak húsz esztendeje startolt el a szigetországban a leggazdagabb bajnokságként számon tartott Premier League.

Régi korok rendje: nemzetek trendje

Nem volt ez mindig így. A BEK történetét szépen korszakokra lehet osztani. Ha valaki megnézi az egykori győztesek névsora mellett a nemzetiséget jelző zászlócskákat, szép sormintát talál. Először csupa spanyol lobogót – az ötös szériát a Real Madrid egymaga hozta össze. Aztán jött a rövid portugál korszak (a Benfica révén), majd az olasz (Milan és Inter).

Egy átmeneti periódus után a hetvenes években a latin uralom helyét átvette a germánoké: a hollandok kezdték (a Feyenoord csak előhírnöke volt az Ajax-triplának), Németország – pontosabban a Bayern München – folytatta, végül beköszöntött az eddigi legimponálóbb sorozat, amikor Albion büszkeségei hat éven át nem engedték ki a kezükből a legértékesebb serleget (ebben a Liverpool járt az élen, de az Aston Villa és főként az egyszeres bajnokként duplázni tudó Nottingham dicsősége is maradandó).

A Hamburg közbeékelődése után még kétszer döntőzött a Pool, az 1985-ös Heysel-tragédia és az angol klubok kitiltása azonban nemcsak a „vörösök" menetelésének vetett véget, hanem hirtelen hatalmi vákuumot is eredményezett földrészünkön.

Ekkor történhetett meg, hogy rövid időn belül olyan csapatok is felülhettek a trónra, mint a Steaua, a Porto (nem Mourinho-mágiával), a PSV vagy a nem sokkal utána széteső Jugoszláviából a Crvena zvezda. Ezt a sem azelőtt, sem azóta nem tapasztalt nagyfokú változatosságot az akkori legizmosabb ligával büszkélkedő Itália (Juventus, később Milan) sikerei egészítették ki.

Egy vitathatatlan tizenegyes

Amikor jogutódként létrejött a BL, a nyolcvanas évek második feléhez képest egyvalami nem módosult: hosszabb szériát többé egyetlen ország sem tudott felépíteni. Mégis más a helyzet: már nem dominál egy-egy nemzet, viszont – a korunkra jellemző globalizációval összhangban – megteszi ezt különböző helyekről érkező néhány csúcsgárda, kollektíven.

Egymást váltogatják ugyan, de alulról jövőket nem engednek maguk közé. Olyan nagy múltú arisztokraták ők – zömmel régebbre visszanyúló nemes hagyományokkal –, amelyek a modern idők szavát értve tőkés kartellé tudtak alakulni. Aki pedig kimaradt, az lemaradt.

Ez a tendencia legdurvábban a röpke totális futballfelfordulást hozó 2004-es év (görög Eb-arany, illetve a Deportivót kiejtő Porto Monaco elleni BL-diadala...) után teljesedett ki igazán. Az azóta megrendezett nyolc Bajnokok Ligája-idény 32 elődöntős helyéből 27-et(!) mindössze 8 klub bérelt ki magának.

Ha az ezalatt háromszor győztes Barcelonához, az egyszer-egyszer élen végző Liverpool, Milan, Manchester United, Chelsea négyeshez, a fináléig jutó Arsenal, Bayern München duóhoz és a végső nagy meccsről mindig lemaradó, az ezredforduló táján viszont még három címet is begyűjtő Real Madridhoz hozzávesszük az Intert (csak egyszer volt négyben, de akkor mindenkit meg is előzött), illetve a Juventus, Dortmund duót – a négy topbajnokságból ők tudtak még elsők lenni a BL-ben (igaz, jó régen, ám manapság ismét jól megy nekik) –, akkor meg is kapjuk a 4 angol, 3 olasz, illetve 2-2 spanyol és német klubból álló toplistát. Az európai labdarúgás nyerő 11-ét.

Hazájukban is próféták

Közéjük férkőzni egy ideje már saját hazájukban sem nagyon lehet. Még a Bundesligában a legnagyobb a „demokrácia”, hiszen az elmúlt 17 év 51 dobogós helyéből 46-ot hat csapat (Bayern, Bremen, Dortmund, Leverkusen, Schalke, Stuttgart) sajátított ki. A Hamburg két bronza és főképp a Wolfsburg közelmúltbeli aranya pünkösdi királyság volt, míg a Kaiserslautern elsőségét, valamint a Hertha harmadik helyét tudjuk be a kilencvenes évek kiforratlanságának.

A salátástálat illetően azonban már kidomborodik az „óriások” fölénye: 1993 óta 19 kiírásból a müncheniek tízet, a jelenleg is címvédő Borussia ötöt nyert meg, míg a Werdernek és a VfB-nek csak egy-egy morzsa jutott.

Még egyértelműbb a Primera Divisiónban az ottani két gigaklub – történelmi távlatokra tekintő és nemzeti-politikai háttérre is támaszkodó – kimagasló szerepe. Az utóbbi nyolc szezonban az első két helyen egyetlen kivétellel (2008, Villarreal-ezüst) csakis a Barca és a Real Madrid zárt. A nyolc-tíz éve még velük versengő Valenciának annyi maradt, hogy a maradék 18 együttes részvételével zajló „vigaszági” bajnokságot nyolcból négyszer megnyerve felléphetett a dobogóra (felülmúlva a Sevilla és a Villarreal két-két alkalmát).

A Serie A-ban időnként összekuszálják a helyzetet a különböző bundabotrányok – ennek köszönhető, hogy az előtte topon lévő Juventus kizárását (is) meglovagolva a Roma az előző évtizedben stabilan megszerezte az alvezéri szerepet, egy ideig szinte csak a „farkasok" jelentettek veszélyt az élen trónoló Internazionaléra. Egyébként nekik és a másik fővárosi egyletnek (Lazio) is csak egyszer-egyszer sikerült elhódítaniuk a scudettót az utóbbi két évtizedben a nagy hármas (Juve, Inter, Milan) elől, és ennek is már több mint tíz esztendeje.

Ami pedig Angliát illeti, a Blackburn 1995-ös remeklése óta egészen eddig az évig csak és kizárólag a Manchester United, Arsenal, Chelsea trió tudta megnyerni a Premier League küzdelmeit, sőt a 17 év 51 érmes helyéből 45-öt megtartottak maguknak – természetesen a „negyedik muskétással”, az inkább a kontinensen vitézkedő Liverpoollal kiegészülve.

De már az is nagyon távoli emlék, amikor a Newcastle, illetve egy alkalommal a Leeds bele tudott rondítani a mérlegükbe; a legnyomasztóbb az volt, amikor 2004–2010 között egyedül az említett kvartett tagjai végeztek az első háromban, sőt 2006 és 2009 között zsinórban négyszer az első négyben is!

Megolajoztak két új „nyerőgépet"

Újabban a Tottenham már kétszer is „súrolta” a dobogót, de az igazi változást az jelenti, hogy a Manchester City egy bronzos főpróbát követően fél évvel ezelőtt megtörte a monopóliumot. Ez azonban már régen nem elsősorban futballszakmai kérdés, az emírségekbeli tőkeinjekció nélkül sohasem sikerült volna. Az öbölbeli befektetők bő négy év alatt rengeteg klasszist szerződtettek, s hozzá egy menő olasz edzőt is – Carlos Tévez, Sergio Agüero és Mario Balotelli tényleg csak ízelítő a sztárparádéból.

Így azért nem akkora csoda, hogy végre összejött nekik a vágyott PL-siker, s noha most ősszel csúnyán elbukták a BL-szereplést, otthon a Chelsea elleni idegenbeli döntetlenig megint vezették a tabellát, és vasárnap sem nőtt nagyobbra a hátrányuk az MU mögött, mint egyetlen pont.

Annak is jó oka van, hogy a Cristiano Ronaldo kapcsán feldobott másik klubnév a PSG-é: ez a másik klub, ahol arab pénzemberek irdatlan összegeket beleölve megcélozták a sportági halhatatlanságot, azaz a BL-trófeát. Jócskán kockáztattak is, mivel bár Párizs nem egy utolsó hely semmilyen szempontból, az ötödik legjelentősebbnek számító francia bajnokság azért tisztán gyengébb a legacélosabb négynél.

Talán az sem véletlen, hogy arrafelé nem tudott igazán tartós egyeduralomra szert tenni egy BL-bevételeken meghízott elit. Bár pont a Marseille volt a Bajnokok Ligája legelső győztese, vesztegetési botránya miatt túl hamar kiszorult a húsosfazék mellől, és ötévnyi tarolást követően a Ligue 1-ben is át kellett adnia a helyét.

Az OM-korszak lezárultát 1994-től nagy káosz követte, nyolc szezon alatt hat különböző aranyérmest avattak, majd amióta a legígéretesebb francia kísérlet is kifulladt arra, hogy a produkció előadóját felvegyék a „klubba” a nagyfiúk közé – a Lyon zsinórban hétszer diadalmaskodott otthon és Európában is meg-megcsillantotta a tudását –, megint a kiszámíthatatlanság lett az úr: négy idény, négy különböző győztes.

Talán majd most „rendet tesz” a Paris Saint-Germain, amely a ma esti OM–OL rangadóig élen áll a tabellán, és a BL-beli továbbjutása sincs már veszélyben. Igaz, hogy a nemzetközi közvéleményt hétről hétre elkápráztató Zlatan Ibrahimovic egyedül még aligha lesz elég a legfőbb álmok beteljesüléséhez, de azért tegyük hozzá, hogy a katari befektetőknek csak bő egy évük volt eddig, a Citynél sem rögtön termett babér.

Egy harmadik is jönne, de nem megy ez könnyen

Miközben a német és az olasz élvonalban nem fenyegetnek felfordulással új hódítók – a Napoli ugyan nagyon igyekszik, ám déli egyletként legfeljebb átmeneti előzésre lehet esélye –, Spanyolországban volna egy jelentkező: az Atlético Madrid azonban kissé kilóg a sorból, hiszen dúsgazdag sejkek nélkül próbál szembeszállni a helyi realitásokkal.

Sem jókora pénzekből összevásárolt kerettel, sem a világverő spanyol válogatott gerincével nem rendelkezik, viszont – többek között a kolumbiai Radamel Falcao szédületes szereplése révén – az elmúlt három kiírásban egyaránt kétszer tehette a vitrinjébe az Európa-liga trófeáját és a kontinentális Szuperkupát, miközben játékával lenyűgözte a semleges szurkolókat is.

Jelen pillanatban újra továbbjutó helyen áll az El-ben, valamint nagy városi riválisától, a címvédő Realtól máris alaposan elhúzva egyedüliként tapad az éllovas Barcelonára a La Ligában. Akár még ebből is lehet valami.

Persze nem nyeretlen kétévesekről beszélünk a három szóban forgó klub kapcsán. Az említett friss „külföldi" eredményeken és a hazai címeken túl az Atlético egykor BEK-döntőt vívhatott és KEK-et, illetve Interkontinentális kupát nyert, míg a Manchester City és a PSG egyebek mellett szintén egy-egy régi KEK-elsőséggel csábíthatta még jobban a patinára is nyilván áhítozó közel-keleti befektetőket.

A valódi áttörésre még bizonyára várniuk kell: senki ne tegyen pénzt arra, hogy a BL következő győztese nem a jelenleg egyeduralkodó csapatnyi csapat közül kerül majd ki a tavasz végén – heten már ott vannak az egyenes kieséses szakaszban, és a Juventus, Chelsea duó fele is továbbjut hamarosan az E-csoportból (közben az Inter és a Liverpool idén csak az El-ben villoghat).

A modern klubfutball (mindig) „nyerő 11-ébe” még olajmilliárdokkal felfegyverkezve is nehéz lesz betörni – ha érkezik Cé, ha nem...