Százéves az első vb-döntő utolsó élő játékosa

„Sok nagy dolgot elértem pályafutásom során: szerepeltem a válogatottban és a Boca Juniors gólrekordere voltam – kezdte a FIFA-nak adott interjúját az ünnepelt. – Életem során azonban semmi sem okozott akkora fájdalmat, mint az Uruguay elleni 1930-as világbajnoki döntő elvesztése.”

Pályafutását a 12 de Octubre csapatában kezdte, szülővárosa, La Plata Los Hornos nevű negyedének szomszédságában. Tehetségére hamar felfigyeltek, és a fiatal Pancho – igen, az argentinoknak is van egy ilyen becenevű legendájuk – úgy döntött, hogy szerencsét próbál a helyi nagycsapatnál, az Estudiantesnél.

Három edzőmeccsen 11 gólt szerzett, ám a 12 de Octubre vezetői nem engedték el a „tanulókhoz” – a Gimnasia La Platához azonban igen.

„Nem engedtek el a riválishoz, így a Gimnasiához kerültem próbajátékra. A harmadik csapatba tettek be, és amikor az első mérkőzésünkön 9–1-re nyertünk, mind a kilenc gólunkat én szereztem. A következő héten már az első csapatban játszottam” – emlékezett vissza a kezdeti időszakra a korábbi csatárklasszis.

A Kis Ágyúnak is becézett, remekül fejelő és pompás rúgótechnikával megáldott Varallo hamar felhívta magára az argentin szövetségi kapitány, Juan José Tramutola figyelmét, aki beválogatta az 1930-as vb-re utazó keretbe.

Az uruguayi tornán az „albiceleste” mindhárom – győztes – csoporttalálkozóján pályára lépett, az utolsón azonban Chile ellen megsérült, így az Egyesült Államok ellen 6–1-re megnyert elődöntőt kénytelen volt kihagyni, és a finálán való részvétele is kétségessé vált. Csak nem az ő számára.

„Fiatal, húszéves legény voltam, és készen álltam rá, hogy megváltsam a világot. A döntő reggelén kipróbáltam a sérült lábam, és mivel nem fájt, játékra jelentkeztem. Nagy kockázatot vállaltam, mivel akkor még nem volt csere, de semmi pénzért sem hagytam volna ki a finálét” – mesélte el az 1930. július 30-án reggel történteket Varallo.

Argentína a szünetben 2–1-re vezetett Carlos Peucelle és Guillermo Stábile góljával, ám a szünet után a házigazda Uruguay fordítani tudott, és 4–2-es sikerével megnyerte az első futball-vb-t.

„Az igazat megvallva, elfogyott a levegőnk a második félidőre. A sérülésem ráadásul kiújult egy lövésnél, amikor a kapufát találtam el. Ha az bemegy, talán nyerünk. Lépni sem bírtam, Uruguay pedig attól a ponttól kezdve egyre jobban játszott, és a csapattársaim felé érzett maximális tiszteletem ellenére azt kell mondjam, hogy nem voltunk elég bátrak. Hogy sírtam aznap! Még ma is rettentően feldühít, ha visszagondolok arra a meccsre” – érzékeltette Varallo, hogy annyi év alatt sem tudta feldolgozni a vereséget.

A következő évben a Boca Juniors játékosa lett, és a Buenos Aires-i klubban igazi legendává vált. A professzionális labdarúgás időszakának legeredményesebb Boca-góllövője volt 181 találattal, egészen 2009-ig, amikor is Martín Palermo megdöntötte a rekordját. A százhoz közeledve állítólag viccesen megjegyezte: visszatér a pályára, hogy megtartsa a csúcsot.

„Hogy bántott-e, amikor Palermo megdöntötte a csúcsomat? Igen, egy kicsit. Ismernek egyetlen olyan gólvágót is, aki örül, ha megdöntik a rekordját?” – jelezte a FIFA érdemrendjével 1994-ben kitüntetett korábbi kiválóság, hogy bizony nem szívesen adta át a helyét Palermónak a Boca örökranglistájának élén.

A válogatottat 1937-ben hozzásegítette a Copa América elődjének (Campeonato Sudamericano) megnyeréséhez, makacs térdsérülése miatt azonban 29 éves korában nemcsak a nemzeti csapattól, hanem a futballtól is vissza kellett vonulnia.

„Két dolog hiányzott az életemből: a vébéarany és egy dédunoka. Utóbbiból ma már van egy, és biztos vagyok benne, hogy egy nap megelőzi Palermót, s ő lesz a Boca mindenkori gólrekordere” – csempészett Varallo az interjú végébe egy kis humort.