Gázvezetéket és betont is adtak már játékosért – őrült átigazolások

Kolbászbotrány: Kezdjük a húsáruval, főleg, hogy szomszéd országot érint a sztori: 2005-ben hatalmas nyilvánosságot kapott, hogy a román UT Arad csapata 15 kiló kolbászért adta el védőjét, Marius Cioarát a negyedik ligás Regal Hornának.

A hírügynökségek felkapták a sztorit, Cioara pedig annyi rossz kolbászos tréfát hallott napokon belül, hogy visszavonult, majd közölte: elmegy építkezésre vagy farmra dolgozni Spanyolországba…

A botrány akkor következett be, amikor a Regal Horna visszakövetelte a kolbászt, mondván, az üzlet nem jött végre.

„Se játékos, se kolbász, két fronton is buktunk. Ráadásul odalett csapatunk egyheti étele is” – kesergett a Regal egyik vezetője a ProSportban.

Nem ez volt az egyetlen őrült transzfer Romániában. A Jiul csapata nehézségei közepette sajátos ellenértéket követelt Ion Radusért: a petrozsényiek két tonna húst kértek és kaptak a játékosért.

Betonbiztos megállapodás: Még egy román gyöngyszem. 1998-ban a másodosztályú Cimentul csapata a Corvinultól akarta megvásárolni a vajdahunyadiak fiatal tehetségét, Robert Nitát. A két egyesület egyezségre is jutott: a Cimentul két tonna betont adott Nitáért, aki aztán még sok román és külföldi klubot megjárt, de hasonló áron egyszer sem kelt el… Nita fénykorában 67 kilóval mérlegelt, tehát mondhatni, testsúlyánál némileg többet nyomó díjért váltott csapatot – nem úgy, mint következő főszereplőnk.

Csatárt garnéláért: Kenneth Kristensenért, a norvég Vindbjart csatáráért ugyanis pontosan annyit fizettek, mint amennyi a súlya volt – garnélában. A támadót a harmadosztályú Flöy akarta megvenni riválisától. Kristensen is menni akart, de a Flöynek nem nagyon volt pénze, így aztán a két klub sajátos megoldást eszelt ki.

„Kenneth elmondta: nagyon szívesen játszana a Flöyben, és mi nem akartunk kiszúrni vele. Viszont szerződése volt, így ellenértéket kellett kérnünk, és ezt találtuk ki” – nyilatkozta a Vindbjart elnöke, Vidar Ulstein.

„Azt mondtuk, garnélánk van dögivel, így létrejött az üzlet” – kommentált a Flöy első embere, Rolf Guttormsen.

Kristensent végül a két csapat következő egymás elleni meccse előtt lemérték, a Vindbjart pedig megkapta jogos jussát – 75 kiló garnélát. Arról nem szól a fáma, hogy az eladó csapat hízókúrára fogta-e a házi gólkirályt, vagy csalt-e a mérlegelésnél, tudniillik az ő mérlegüket használták…

Gázos üzlet: Újabb transzfer Romániából. 2006-ban Christian Belgradeant, a Minerul Lupeni kapusát az a Jiul vásárolta meg, melynek tulajdonosa, Alin Simota gazdag üzletember. A Lupenitől megkérdezték, milyen árat kérnek, a válasz meglepő volt: mivel a városnak nagy szüksége volt egy földgázt szállító vezetékre, így kérték a „csövet” Belgradeanért cserébe.

„Rengeteg csapat érdeklődik iránta, így azt mondtam: akkor mehet a Jiulhoz, ha 500 ezer lej értékben a petrozsényiek beszállnak a gázvezeték-építésbe, mert a beruházásra hatalmas szüksége van a városnak. A klub közpénzekből működik, ezért amikor a játékosainkat értékesítjük, elsődlegesen azt kell néznünk, mi a jó Lupénynek” – kommentálta az üzletet Cornel Rasmerita, a lupényi polgármester, amúgy a Minerul elnöke.

Lökd ide a sört! Ugorjunk át Angliába, mert a ködös Albion labdarúgásának története is tele van furábbnál furább átigazolásokkal. 1921-ben a Cudworth csapata kétszáz fontért adta el a Hull Citynek a később a Sheffield Wednesday-nél legendává váló balhátvédet, Ernie Blenkinsopot. No meg 80 pint sörért. Azt nem tudjuk, hogy a Cudworth vezetői mit csináltak a mintegy 45 liternyi sörrel. Sejtéseink azért vannak…

„Elmegy a kugli egy este berúgni:” Egészen pontosan tudjuk viszont, hogy mi történt azzal a háromezer márkával, amelyet a Hamburger SV a Polizei SV Hamburgnak fizetett Gert „Charly” Dörfelért. A rendőrségi csapat vezetői és játékosai egy német sztereotípiát (a gondos beosztás mítoszát) megcáfoltak, egyet (a sörivás szeretetét) viszont megerősítettek: bevonultak egy kuglizóba, és elitták az átigazolási összeg egy részét egy hatalmas parti kiegészítéseként…

„Később elmondták, hogy nagyon jól sikerült görbe estét csaptak a vételárból” – mesélte Dörfel, akivel azért a HSV is igen jól járt.

Egy készletnyi mezért: Ritkán köt egy klub annyira jó üzletet, mint a Watford John Barnesszal. A „lódarazsak” ugyanis egy készlet mezért vették meg a Sudbury Courttól a fantasztikus képességű szélsőt, akit aztán 900 ezer fontért adtak tovább a Liverpoolnak. Ennél kevés magasabb haszonkulcs létezhet a labdarúgás történetében.

Súlyos eset: Nem Barnes az egyetlen angol klasszis, aki igencsak minimális díjért került egy másik csapathoz. Az Arsenalban klublegendává váló Ian Wrightot a Greenwich Borough egy készlet súlyzóért adta el a Crystal Palace-nak. A csatár épp kőművesként kereste kenyerét, amikor befutott a Palace ajánlata. Wright megragadta az esélyt, és valóságos gólvágó lett a bajnokságban. Az üzlet Steve Coppell menedzser jó szemét dicséri.

Melegítő az égimeszelőért: A sokszoros ír válogatottról, jelenleg a Times újságírójaként és bloggereként dolgozó Tony Cascarinóról sokáig az a hír járta, hogy az öltöző felújításához kellő hullámlemezért adta el a Crockenhill a Gillinghamnek. A gonoszkodók szerint a hullámlemez mozgékonyabb és technikásabb volt Cascarinónál, aki tény, hogy nem tartozott a nagy labdabűvölők közé, cserébe viszont szenzációsan fejelt.

Cascarino egy sztárchatben kategorikusan cáfolta, hogy hullámlemezért adták volna el: bevallása szerint melegítőket kapott érte a Crockenhill. Nem ő az egyetlen, akiért így fizettek: Zat Knight, az Aston Villa hatalmas termetű védője 30 melegítőért került annak idején a Fulhamhez. 3.5 millió fontért adták tovább a londoniak – lehet, hogy újra kell gondolnunk a haszonkulcsról tett kijelentést?

Egy zsák labda: 1998-ban a Hyde United 200 fontért és egy zsák futball-labdáért passzolta el Lutel Jamest. Mint emlékezhetünk rá, annak idején Blenkinsop pont ilyen összegért és 80 pint sörért váltott klubot. Az inflációt figyelembe véve Blenkinsop körülbelül négymilliószor többet ért Jamesnél: hiába, egy St. Kitts és Nevis-i csatárt hasonlítunk össze minden idők talán legjobb angol balhátvédjével.

Bónusz: egy hét, egy pizza: Végezetül egy „bosmanos” átigazolás, amikor csak a játékossal kellett megegyezni. A több norvég élvonalbeli és másodosztályú csapatot megjáró Bard Erik Olsen szerződése lejárt a Sprint-Jelöynél, és úgy döntött, felhagy az aktív labdarúgással, mert több időt akart tölteni családjával.

„A férfiakat a hasukon át lehet megfogni” – gondolhatta Kjetil Jensen, a Tronvik első embere, mert felajánlotta Olsennek, hogy játsszon náluk heti egy óriás pizzáért. A hatalmas pizzarajongó csatár belement az üzletbe, és elvetette a visszavonulás gondolatát.