A nagy távolság sem akadály

Szép volt…Szép volt…

Köszönöm – mondta Kenesei Krisztián, aki fantasztikus góllal juttatta előnyhöz a Haladást a kazah Irtis Pavlodar ellen.

Hányadik szabadrúgásgólja volt ez?

Jó kérdés… Nem tudom, fogalmam sincs, hozzáteszem, szerencsére. Nem az első, az biztos.

Gondolom, ekkora gól után sokan gratuláltak…

Az előbb leszaladtam valamiért, és többen megállítottak az utcán: mindenkinek tetszett a gól, senki sem mondta, hogy szégyellhetem magam… Itt volt a családom, a szüleim ott ültek a lelátón, a feleségemen láttam, menynyire boldog, a fiam a mérkőzés után ott ugrált a pálya szélén, és úgy éreztem, büszke az édesapjára. Bátyám, Zoli is itt volt. Ahhoz képest, hogy budapestiek vagyunk, érdekes, hogy hozzám hasonlóan ő is játszott a Haladásban, tagja volt az 1993-as Magyar Kupa-döntős csapatnak, amely másodosztályúként volt finalista. Mondta is nekem, nem hitte volna, hogy olyan messziről így elrúgom. Azt válaszoltam: elhiheti, én sem…

Hogyan?

Eleinte én is úgy éreztem, nagyon messze van a kapu, inkább teli rüszttel próbálkozom. Aztán amíg várakoztam, és a játékvezető rendezgette a védőket, eszembe jutott: járt utat járatlanért el ne hagyj! Vagyis úgy gondoltam, ha van egy, korábban sokszor sikeres lövésem, inkább azzal érdemes próbálkoznom. Ezért, ahogy szoktam, belső csüddel céloztam meg a bal felső sarkot, erősen megrúgva a labdát, mégis csavarva. Amikor a labda elrepült a sorfal felett, már éreztem, ennek a szabadrúgásnak lesz „mondanivalója”.

Utána, nekem legalábbis úgy tűnt, meglehetősen idegesen integetett a szurkolók felé…

Nézze, nem ment a játék, aggasztott, hogy hazai pályán gól nélkül zárjuk a meccset, és kiszakadt belőlem a feszültség. Tudtam, ha az sem megy be, már nem lesz sok időnk helyzeteket teremteni. >>>