Vándorlás a sikerekig

Kezdjük a legvégén! Elköszönünk egymástól, és kérdezi, mikor jelenik meg a cikk. Mondom, ha nem jön közbe semmi, vasárnap az utolsó oldalon. Gondterheltté válik az arca, és azon tűnődik, hogyan szerezzen majd újságot, aznap ugyanis már nagyon korán útra kel, megy Belgrádba.

„Egy évben egyszer tudok menni, hogy lássam az édesanyámat és az öcséméket – mondja kicsit panaszosan. – Többször nem jutok haza.”

Haza.

Alig fél órája, hogy összeszámoltuk: csak Magyarországon a napokban költözött a negyedik városba. Tizenhat éve fészkelte be magát Zalaegerszegre, majd következett Szombathely, utána pedig Kaposvár. A tavasszal lett az Atomerőmű edzője, a család Kaposváron maradt, ő gyakorlatilag Pakson élt, de így ritkán láthatta szeretteit, ezért most Székesfehérváron telepedett le. A kétlakiság számára marad, de Fehérvár közelebb fekszik Pakshoz, mint Kaposvár, és az is mellette szól, hogy 15 éves, korosztályos válogatott lánya itt folytathatja a röplabdát. Már el is költöztek, ahogy mondja, „dolgoztunk rendesen”, csupán apró simítások vannak hátra, ezért is kelhetnek útra nyugodt szívvel Belgrádba.

Egy ideig csak mellékszál volt a kosárlabda

Úgy mondta, haza, de amikor rákérdezek, ennyi vándorlás után, vagy talán közepette, hol van valójában az otthon, elbizonytalanodik:

„Nem tudom. Úgy érzem, még nem találtuk meg azt a helyet, amelyet egyszer majd otthonnak érezhetek.”

Ki tudja, talán ilyen a sorsa. Az egykori Jugoszláviában, a montenegrói Barban született szerb családba. Édesapja katonatiszt volt, ott élt, ahová a szolgálat vezényelte, így amikor a kis Braniszlav 14 évesen kosárlabdázni kezdett, egy szerb kisváros, a macedón határ melletti Vranje csapatának a játékosa lett. Előtte a tereken, a barátaival pattogtatta a labdát, sőt többet röplabdázott, ám végül a palánkok világa hódította meg, és amikor egy iskolák közötti meccs után a helyi klub egyik embere kiszemelte, azonnal engedett a csábításnak. Nem álmodott csodás profi karrierről, eszébe sem jutott, hogy valaha egyetlen fillért is keres majd a kosárlabdával. Az eget akarta hasítani, vadászpilóta szeretett volna lenni – nem az édesapja példája lebegett a szeme előtt, ő szárazföldi alakulatnál szolgált – Braniszlav így mondja: gyalogos volt –, ám a szülői féltés másfelé terelte: az érettségi után a belgrádi egyetemre iratkozott be matematikát tanulni.

A kosárlabda tehát afféle mellékszálnak számított az életében, pedig hamar kitűnt a tehetsége. Már 15 évesen a Vranje felnőttcsapatának tagja volt, amely akkor feljutott a negyedik osztályból a harmadikba. Hívta a Crvena zvezda, ám ő nem akart menni, ragaszkodott a családjához, az pedig szóba sem kerülhetett, hogy ne a tanulás, hanem a kosárlabda vigye el a kamaszkor derekán járó fiút a kisváros nyugalmából a főváros rengetegébe. Ám az érettségi után nem maradt választása: az egyetemi felvétel katonai behívót is jelentett egyben, és az életét Zadarban folytatta, ahol rendszeresen játszott a helyi katonacsapatban.

„A leszerelés után nemigen tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Hívott a Partizan Beograd, de nem vettem komolyan a lehetőséget, mint ahogyan a tanulmányaimat sem. Hol edzettem, hol nem, hol tanultam, hol nem, végül nem is tudtam elvégezni az egyetemet. A nem elhanyagolható szülői nyomás ellenére kimaradtam, már a második év végi vizsgákat sem tettem le. Nem maradt más az életemben, mint a kosárlabda, és elmentem édesapám szülővárosába, Pirotba félprofinak, a csapat a harmadik vonalban szerepelt.”

Részese volt az utolsó jugoszláv bajnokságnak

A félprofi azt jelentette, hogy kevés pénzt keresett, a jövedelmét a szülei egészítették ki, hogy meg tudjon élni. Egy év múlva viszont minden tekintetben előbbre lépett: egy osztállyal feljebb került, amikor már igazi profinak szerződtette a lazarevaci Kolubara, ahol három esztendőt töltött el. Akkor viszont újra költözött, de nem bánta, mert 1990-ben a bosnyák Cselik Zenica játékosaként végre eljutott a jugoszláv élvonalba. A szamárlétra csúcsára jutva olyan kosarasok ellen léphetett pályára, mint például Toni Kukoc vagy éppen Drazsen Dalipagics.

„Erre a mai napig nagyon büszke vagyok, és részese lehettem az utolsó jugoszláv bajnokságnak. Képzelje el, néhány hete valaki nagy megrökönyödésemre az orrom alá dugott egy régi újságot azokból az évekből, amelyben olvashattam a statisztikáimat. Ezek előkelő helyre soroltak a mezőnyben, szóval azon túl, hogy egyáltalán játszhattam, az is jó érzés, hogy jól játszottam. Hamarosan az Európában magasan jegyzett spliti Jugoplastika hívott, ám mielőtt megegyeztünk volna, közbeszólt a történelem, kirobbant a háború, és szétesett az ország.”

Boszniából menekülnie kellett, de az akkor ugyancsak veszélyes helynek számító horvát város helyett inkább a szerb – pontosabban akkor még szerb, ma már koszovói... – Koszovo Polje együttesét választotta, de ott csupán egy esztendőt töltött. Ott nem érzett semmit a háborúból, az ugyanis Szerbia területén nem zajlott, majd még távolabbra ment a csatazajtól: elfogadta a Zalaegerszeg ajánlatát, és azóta Magyarországon él, mi több, a magyar állampolgárságot is megszerezte.

„Azt hittem, Boszniából csak ideiglenesen kell eljönnöm, hamar megnyugszanak a kedélyek, de sajnos tévedtem. Hívtak több klubba, de az én álmom a Partizan volt, mert bajnoki címért akartam játszani, aztán érkezett egy ajánlat a Zalaegerszeg edzőjétől, Stevan Tottól, akiről addig nem is hallottam. A magyar kosárlabdáról annyit tudtam, oda nem szoktak menni nagy játékosok, és először nem is vettem komolyan ezt a lehetőséget. Nem hittem, hogy megyek, utána azt nem hittem, hogy itt is maradok, de hát így alakult. Otthon csak közepes csapatok hívtak, és azt sem tagadom, hogy anyagilag a Zalaegerszeg ajánlata volt a legkedvezőbb. Aztán megtetszett a közeg, Zalaegerszeg olyan nyugodt város, mint amilyenben én szeretek élni, ezért aztán egyre otthonosabban éreztem magam. Később elmentem Szombathelyre, majd Kaposvárra is, előbbi kettő között nem is tudnék különbséget tenni, annyira megfeleltek az igényeimnek. A volt Jugoszláviában, azon belül Szerbiában nagyon sok olyan változás történt, amelyek nekem nem tetszenek, alighanem ez is közrejátszott abban, hogy itt ragadtam.”

Csupán az elején tart edzői pályájának

Negyvenéves is elmúlt, amikor befejezte pályafutását. Hihetetlen tudatossággal szervezte az életét, odafigyelt minden egyes étkezésre, a pihenésre, keményen edzett a tökéletes fizikai állapotért, azaz mindent alárendelt a kosárlabdának, szerinte ezért bírta ilyen sokáig a pályán. Ezzel el is érkeztünk a közelmúltba, hiszen 2005-ben még játszott Kaposváron, és ugyanebben az évben már Dombóváron, majd Zalaegerszegen edzőként dolgozott. Még a Falco kosarasa volt, amikor beiratkozott a belgrádi kosárlabda-akadémiára, amelyet levelező tagozaton végzett el, tehát már akkor készült a jövőjére. A váltás zökkenőmentesen zajlott le, és ez az út vezetett a jelenhez, ahhoz, hogy a bajnok Paks mestere lehet, a szövetség pedig a férfiszakágban őt választotta az év edzőjének, no és tagja lett a Mészáros Lajos által irányított magyar válogatott szakmai stábjának.

„Hogy a csúcson lennék? Nem, nem hiszem, és remélem, nincs is így. A pályám elején tartok, és bízom benne, hogy a sors még sok szép sikert tartogat a számomra. Szeretném a lehető legmagasabb szinten is kipróbálni magamat, ám az igaz, hogy ebből a szempontból Magyarország nem a legjobb ugródeszka, mert a klubcsapatok nemigen mutatják meg magukat a nemzetközi porondon, márpedig enélkül aligha képzelhető el az előrelépés, még ha nem is lehetetlen. Ám én hiszek a munkában, a munka eredményességében, és azt is hiszem, hogy megvalósulnak a vágyaim.”