A csodák közé emelve

Miközben a világcsúcsnak számító győzelmi (15), illetve rekordbeállítást jelentő veretlenségi (35) sorozatát eltemető Európa-bajnok spanyol gárda a sebeit nyalogatja, és Vicente del Bosque kapitány útmutatása alapján már a jövőre fókuszál, a világraszóló 2–0-s győzelmet arató amerikaiak talán maguk sem értik, hogyan lehetnek még versenyben. Pedig a siker egyik összetevője éppen az, ami még akkor sem párolgott el belőlük, amikor a csoportkört két vereséggel nyitva fél lábbal már otthon voltak: az akarat, a győzni akarás. Hiába hangzik közhelynek, aki látta a szerdai meccset, az amerikaiak megmozdulásait, lelkesedését, egészséges agresszivitását, pazar erőnlétét, egyetért a megállapítással.

Meg persze kellett Bob Bradley kapitány taktikája, amely Xavi semlegesítésére épült, illetve arra, hogy – Guus Hiddink Barcelona ellen alkalmazott fegyverét használva – a lehető legkevesebb teret engedje át a kétségkívül képzettebb spanyol középpályásoknak meg a két csatárnak, David Villának és Fernando Torresnek. Utóbbi két klasszist valósággal elnyomták az óriásit alakító középső védők, Oguchi Onyewu és Jay DeMerit, miközben elöl Landon Donovan, az első gólt szerző 19 éves Jozy Altidore, valamint a nem csupán a kegyelemdöfés megadása miatt a mérkőzés legjobbjának tekintett Clint Dempsey spanyolos akciókat komponálva kétségek között hagyta a selecciónt.

„Egymásért harcoltunk, és azért, hogy az elvégzett munka mennyisége és minősége végre az eredményben is megmutatkozzon. Elhittük, hogy Spanyolország sem verhetetlen, úgy érzem, rászolgáltunk a továbbjutásra” – örvendezett a maga nyolc védésével szintén főszerepet játszó Tim Howard kapus, míg a sikerkapitány, Bob Bradley – akinek fia, Michael kapta a torna harmadik(!) amerikai piros lapját – a válogatott történetének legnagyobb sikereként könyvelte el a diadalt, egyúttal azt, hogy az Egyesült Államok először játszhat finálét hivatalos FIFA-rendezvényen.

Sőt az amerikai portálok az ország legnagyobb sportsikerei közé emelik az aktuális világranglista-első legyőzését (a válogatott az 1998-as Arany-kupa elődöntőjében is megverte az akkori éllovast, történetesen Brazíliát), értékét tekintve ugyanarra a „polcra” téve, amelyen az 1980-ban óriási meglepetésre olimpiai aranyat nyerő, a jégen csodát tevő (Miracle on Ice) jégkorongozók, valamint az 1950-ben az angolok első világbajnoki mérkőzését 1–0-s sikerrel elrontó labdarúgók (akikről Életük mérkőzése címmel film is készült) hallatlan eredménye szerepel.

És még nincs vége a tornának.