A pályán még ma is kivirul

Mekkora a napi adag?Mekkora a napi adag?

Minek az adagja? – kérdezett vissza csodálkozva Popovics Sándor, aki most ünnepelte hetvenedik születésnapját.

A kerékpározásnak. Amikor felhívtam, hogy megbeszéljük ezt az interjút, éppen javában tekerte a pedált.

Nincs napi adag. Hetente háromszor-négyszer megyek el a fitneszterembe, ahol elért, és amelyben úgy hatvan-hetvenöt percet töltök, ahogy éppen jólesik. Bemelegítek, kerékpározok, hasizomgyakorlatokat végzek, futok a szalagon, végül evezek. Emellett hetente kétszer a természetben is tekerem a pedált tizenöt-húsz kilométeren át. Igazán élvezem, mert nagyon szép helyen lakom.

Csak mostanában kapott rá a mozgásra, vagy ez folyamatos létszükséglete?

Ezt olyan embertől kérdi, aki az egész életét a sportban töltötte el, és azt hiszem, ezzel a választ is megadtam. Hálát adok a sorsnak, amiért tehetséget adott nekem a sportoláshoz. A legtöbb hobbi pénzbe kerül, én viszont mindig is abból teremthettem elő a magam és a családom megélhetését, és ez kivételes szerencse. Nem voltam világhírű játékos, és nem váltam világhírű edzővé sem, de mindkét területen kivívtam magamnak az elismerést és a megbecsülést. Sőt ha jobb diplomata vagyok, edzőként biztosan többre is vihettem volna.

Ez mit jelent a gyakorlatban?

Pályafutásom során kétszer rúgtak ki, mindkétszer azért, mert szembeszálltam a főnökök hozzá nem értésével. A Cambuur például szerdán meghosszabbította a szerződésemet, másnap pedig megtudtam, hogy a legjobb játékosnak harminc százalékkal csökkentették a fizetését. Szombaton az idény utolsó meccse után az újságírók megkérdezték, miért üldözöm el a csapat legnagyobb erősségét, mire azt feleltem, hogy a vezetők sajnos amatőrök. Vasárnap már lapátra is tettek. Eindhovenben a főszponzornak megmondtam, ne hozzon a klubba a megkérdezésem nélkül játékost, mégis megtette, én viszont nem voltam hajlandó foglalkozni vele. A vezetők felajánlották a szerződéshosszabbítást, ha meggondolom magam, de nem tettem meg.

Sohasem bánta meg a makacsságát?

Nem volt miért. Azt viszont megtanultam, hogy egy edző akkor végezhet igazán jó munkát, ha anyagilag már független, tehát nem kiszolgáltatott sem a vezetőknek, sem a futballnak. Az egyik hatvanegy éves holland kollégámról éppen a minap olvastam, hogy visszautasított több ajánlatot is, mert egész éle-tében szeretett volna megtanulni zongorázni, és most elérkezettnek látja erre az időt. Megteszi, mert már megteheti. Az utóbbi fél évtizedben engem is hívtak öt-hat helyre, mindig oda, ahol éppen bajban volt a csapat, de már nem akarok edzősködni, legfeljebb segítek a háttérből a tanácsaimmal.

Tehát már megengedheti magának, hogy nemet mondjon?

Nem kerestem annyit, mint amennyit a mai edzők felvehetnek, de nem panaszkodom. Ha már egyetlen centet sem kapnék, akkor sem romlana a családom életszínvonala. Amúgy sohasem a pénz motivált elsősorban. A hetvenes években havi nettó húszezer nyugatnémet márkáért hívott a Valur Reykjavík, ez akkor óriási összegnek számított, de én azt feleltem, nem akarok este hat után jegesmedvékkel foglalkozni.

Nem is hiányzik az edzősködés?

Azt mondom, nem, de az is igaz, hogy amikor otthon segítek Budaörsön vagy a szombathelyi Illés-akadémián, valósággal kivirulok. Tavaly nyárig az NAC Breda utánpótlás-igazgatója voltam, és valósággal vártam egy-egy ifiedző megbetegedését, hogy néhány edzés erejéig beugorhassak helyette. Amúgy ezt a munkát is roppant izgalmasnak találtam. Elsősorban a tehetségkutatás volt a fő feladatom, az amatőrbajnokságok különböző korosztályaiban hetente négy-öt meccset is megnéztem, és aki megtetszett, minden héten egyszer nálunk, tehát Bredában edzett, a legjobbak pedig idővel ott is ragadtak.

Előbb azt mondta, otthon, és ez Magyarországra utalt. Ennyire fontos a magyarsága?

Jövőre lesz ötven éve, hogy kint maradtam, és bár holland állampolgár vagyok, egy percig sem szűntem meg magyarnak lenni. Ha valaki otthonról hív, vagy idejön, mindig segítettem, és segítek neki most is.

Az MTK-nál kétszer is dolgozott, de itthon nem ért el sikereket. Miért nem?

Ez örökké bánt majd, mert a legjobban otthon akartam bizonyítani, de tényleg nem sikerült. Nem számoltam azzal, hogy a magyar futball merőben más világ, mint a holland, ráadásul mindkétszer süllyedő hajóba kellett beülnöm. A Sopron ellen már a kezdő rúgásból öngólt szereztünk, az ellenfél még nem ért labdához, de már vezetett. A következő meccsen a tartalék kapust akartam védetni, de ő könyörgött, hadd üljön csak a padon, mert elveszíti az amatőr státusát, és nem mehet el Ausztriába jobb pénzért. A második időszakban utólag tudtam meg, hogy kár volt izgulnom az egyik meccs alatt, minden előre le volt rendezve. Sok otthon a szellemi és mentális probléma, mivel nem tudom őket megoldani, képtelen is lennék ott dolgozni.

A magyar szövetségben most roppant erős a holland szakmai vonal. Nem kérték fel, hogy vállaljon benne szerepet?

Részem van abban, hogy Erwin Koeman magyar kapitány lett. Örülök, hogy a válogatott jól szerepel, a közönség kedveli a csapatot. Az viszont fáj, hogy bár segítettem a szövetségnek, még csak arra sem méltattak, hogy meghívjanak a telki edzőközpont avatására.

Nyomasztja, hogy hetvenéves lett?

Tökéletes állapotban érzem magam, elégedett vagyok a múltammal és a jelenemmel is. Mi nyomaszthatna?