Örök mementóul

Nem volt mindig divat Magyarországon, hogy egy-egy nagy pályafutás lezárulásával többé nem adják ki a hozzá tartozó mezszámokat másnak.

És nem mindig jó, ami divatos, de e tengerentúli tradíció meghonosításával szép és nemes hagyománnyal lettünk gazdagabbak. Détári Lajos még viselhette Puskás Ferenc éle-tében a Honvéd tízes dresszét, és méltón tette, Puskás halála óta viszont már nem veheti fel senki. A legendás Öcsi sportpályafutása közelített a teljességhez, egy megnyert világbajnoki döntő kellett volna ahhoz, hogy semmi se hiányozzon belőle.

Simon Tibor és Fehér Miklós tragédiájakor a magyar labdarúgás már csak árnyéka volt régi önmagának, de mindketten azok közé tartoztak, akiknek köszönhetően továbbra is lehetett szeretni. A Ferencváros 2-ese és a Benfica 29-ese örökre ők maradtak.

A Dunaferr női kézilabdacsapatának 22-es meze mindig egy ragyogó játékosra, remek emberre, nagyon szép hölgyre fogja emlékeztetni a szurkolókat: Kulcsár Anitára. A veszprémi 8-as, amíg lesz veszprémi kézilabdázás, a román Marian Cozma marad, a szám a barátságos óriásé, aki életében és halálában is sokat tett azért, hogy a két nép fiai ne gyűlöljék egymást, hanem békében éljenek egymás mellett.

Cozma tragédiája az is, hogy a halálával lett minden korábbinál nagyobb csillag, de hála istennek, tele vagyunk élő legendákkal, akiknek a száma mindig az ő játékukat idézi majd. Az embernek még szinte a fülében visszhangzik, ahogyan a veszprémi műsorközlő harsogja: „Hatos számmal Éles József!”

„A klub részéről ez nagyon szép gesztus, de én azért bízom benne, hogy valamelyik fiam egyszer a nagyok között is fel tudja venni a mezemet – mondja Éles József. – Zsombor még csak kisgyerek szinten űzi ezt a sportágat, Benedek viszont majdnem tízévesen már viszi tovább a családi hagyományt, feliratozott hatosban kézilabdázik. Van már hatos Kiel- és Ciudad Real-meze is, hol a Benedek, hol a Beni, hol az Éles név kerül rájuk. Bárhol játszik, már előre kéri a hatos számot.”

Éles József maga választotta gyermekkorában a mezszámát, emlékeztette őt valakire. „A kilencesben szerepeltem sokáig, de volt egy nagyon jó barátom, egy nálam idősebb játékos, aki hamar abbahagyta a kézilabdát – folytatja történetét az egykori világválogatott irányító-átlövő. – Nem akartam, hogy az ő mezét ezután más felvegye, ezért áttértem a hatosra, és onnantól kezdve ezt viseltem. Ma is benne van az emberekben, hogy ez az én számom, ha gálameccsre megyek játszani, meg sem kérdezik, hányast szeretnék.”

A mezek visszavonultatása mellett azok is emlékezetes pillanatok voltak és lesznek, amikor valaki ismét magára húzhatja a misztikus számot – időnként a sajátját. A világ legjobbjának 1995-ben megválasztott Kocsis Erzsébet évek óta sportvezetőként dolgozik Dunaújvárosban, de az idén, amikor a legnagyobb szükség volt rá, megint beöltözött a hatosba, hogy a csőd szélén táncoló, kiesés ellen küzdő csapatát segítse. A mai válogatott alapemberének számító Szűcs Gabriellát visszavárják Debrecenbe, ezért amióta Romániába szerződött, nem adják ki senkinek a 18-ast… A jégkorong is tele van „számos” sorsokkal, felemelő, fájdalmas és ironikus történetekkel. Ancsin Jánost két klubnál is úgy megszerették, hogy 25-ösét visszavonultatták, igaz, Újpesten és Újvárosban sincs magasba emelve a meze.

„Húszasként kezdtem, de amikor tizenhét évesen bekerültem a felnőttválogatottba, ez a mez már a kapus Kovalcsik Péteré volt – emlékszik vissza Ancsin János, az egykori támadó. – A huszonötös volt a legnagyobb szám, nekem pedig huszonötödikén van a születésnapom, így az lett az enyém.”

Huszonhét éven át jégkorongozott Újpesten, majd három évig Dunaújvárosban, ez utóbbi korszak meghozta a város első bajnoki aranyát. Ancsin János visszavonulásának évében, 1998-ban a jégkorong-válogatott is egy osztállyal feljebb lépett, ott Kangyal Balázs örökölte a 25-öst, és lett a gárda szellemi vezére, csapatkapitánya.

„Éppoly örömet hozott akkor a feljutás, mint tavaly az A-csoportba kerülés – mondja Ancsin János. – Ez is benne volt abban, hogy ilyen elismerést kaptam, amellett, hogy az aranycsapat csapatkapitánya lehettem. Amikor visszatértem Újpestre, ott is természetesnek vették ezután, hogy nem adják ki többé a huszonötöst.”

Mire ismét Újvárosba vitte az útja – most már a vendégcsapat edzőjeként –, eltűnt a kiállított meze, azt mondták neki, mosásban van. Máig nem került elő, de Ancsin Jánosban nincs harag:

„Ígéretet kaptam a vezetőktől, hogy vissza fogják rakni a helyére, és tudom, hogy így is lesz. Bevallom, jó érzés ott látni, de az is érthető, hogy most senkinek sem ez a fő gondja, baja. Újpesten sincs még kitéve.”

Ahogy a hokisok táborában Ancsin János sportpályafutása teljes, Ocskay Gáboré fájdalmasan torzó, talán túl a csúcson, mégis a legnagyobb magaslat, az A-csoportos világbajnokság előtt tört ketté. 19-es mezét ma emelik a magasba, és ott is marad: egy játékosként és emberként is nagy egyéniség szimbóluma lett.

A nemzet is egyre fogy, és fogynak a többé ki nem adható mezszámok is egy és száz között. Mégis születnek új Ocskay Gáborok, és akik látták őt játszani, felnéznek a 19-esre, és olyanok akarnak lenni, mint ő volt.