A szégyenre az arany lenne az igazi gyógyír

Szóval hazakullogott…Szóval hazakullogott…

Mégis olyan érzésem van, mint amikor az ember nagy nehezen lenyeli, ami a torkán akadt – mondta a korábban a Salzburgban, az Innsbruckban és az OFI-nál légióskodó Orosz Péter. – Nem tagadom, leég a „pofámról” a bőr, hogy itthon folytatom, és már készülök a kritikus hangokra, amelyek bukott, az európai bajnokságokból elkergetett futballistaként jellemeznek, ugyanakkor gyerekkori álmom valósul meg a Vasas-szerződéssel. Persze groteszk helyzet ez, hiszen huszonhét évesen lesz lehetőségem bemutatkozni a nevelőegyesületemben. És az elmúlt fél évem fényében bátran mondhatom: kész vagyok elölről kezdeni mindent.

Miért, honnan esett vissza?

A futballista kénytelen elfogadni, ha kenyéradójának vagy az edzőjének nem tetszik a játéka, az én esetem azonban érthetetlen volt az OFI-nál. Mert ha csatárként kihagyom a helyzeteket, elpattan tőlem a labda, egyik átadásom sem pontos, akkor elfogadom, hogy nem számítanak rám. Hatalmas csinnadrattával szerződtetett a görög klub, de még a lehetőséget sem adta meg a szakvezetőség a bizonyításra – hihetetlen, de egyetlen bajnokin sem léptem pályára! Aztán jött a tipikus helyi történet: nem fizettek, az ígéretek felét sem teljesítették. Ültem a tengerparton a tehetetlenségtől meggyötörten, és a könnyeimmel küszködtem. Mindeközben kínoztam magam az edzéseken, hajtottam, mint az őrült, mert tudtam, nem állhatok le, ha sikerül megszabadulnom a Krétától, el kell adnom magam.

Sikerült az elválás, a belgiumi próbajáték viszont nem jelentett szerződést.

A Charleroi, amelynél először tesztelésen voltam, kiesőjelölt csapat, ezért csak a nyárig akartam odakötni magam, ebbe pedig a klubvezetők nem mentek bele. A másodosztályú Lommellel pedig az anyagi feltételekben nem sikerült megegyeznünk.

Ebben a lehetetlen helyzetben is döntő a pénz?

Dehogy, sőt ha az anyagi szempontokat helyeztem volna előtérbe, most Dél-Koreában lennék, nem pedig Angyalföldön futballoznék. Mielőtt elhatároztam, hogy visszatérek a piros-kékekhez, megkeresett a K-League bajnoka, a Szuvon Samsung Bluewings. A korábban Németországban légióskodó Csa Bum Kun vezette együttes félmillió eurót fizetett volna egy évre, és minden luxust garantált volna kint tartózkodásom idejére.

Akkor mégis mi döntött a Vasas mellett?

Elsősorban a játéklehetőség, de nem mellékes a szeretet sem, amelyet már a két nap alatt is kaptam. Amikor felröppent az átigazolásom lehetősége, felhívott az egyik angyalföldi törzsszurkoló, és kérte, válasszam a 77-est mezt, amely az utolsó bajnoki cím évét szimbolizálja. Apróság, mégis jelzi, bíznak bennem. Úgy tapasztalom, hiába szólnak a hírek válságról, hiába mondják a károgók, hogy egy befektetőnek sem kell a klub, igenis bravúrt érhet el a csapat az idén.

Mi hozhat sikert Angyalföldön?

Külföldről is figyeltem a Vasas menetelését, naprakész voltam a keretet illetően, és állítom: döntő a szerb légiósok játéka. Magam a Salzburgban láttam, miként veszi át egy-egy délszláv labdarúgó fanatizmusát a csapat. Nálunk a horvát Niko Kovac és a szerb Milan Dudics mentalitása ragadt rá a társakra, és eredményezett roppant erős futballt. Szeretném, ha én is tudnék segíteni: a légiósként eltöltött évek megtanítottak küzdeni, tudom, a csatárt a pontok minősítik, nekem pedig az lesz a dolgom, hogy bebizonyítsam, nem buktam meg, van helyem egy nyugat-európai bajnokság csapatában. Persze az lenne tökéletes, ha bajnokként állnék újra légiósnak a nyáron.