Cseppek a tengerből

Ha egyetlenegy sportoló egyetlenegy esetével kellene jellemeznem a magyar sport aktuális helyzetét, Baranyai Jánossal példálóznék.

A súlyemelő sportága egyetlen magyar indulójaként léphetett dobogóra a pekingi olimpián, ennek megfelelően elszánt volt, mindenre kész, hogy bizonyítson országnak-világnak, s persze saját magának. Szakításban túljutott a 140, majd a 145 kilogrammon, következett a 148.

Baranyai erejét megfeszítve küzdött a súllyal, ám a jobb könyöke kifacsarodott, a súlyzó ráesett. A sportolót sokkos állapotban szállították kórházba, ahol altatásban tették helyére a könyökét. Nagy tervek, hatalmas erőfeszítés, a végén baleset.

Túllépve az eseten, számokkal kifejezve: 3 arany, 6 ezüst, 2 bronz (11 érem az olimpián).

Ha egyetlenegy sportág egyetlenegy esetével kellene jellemeznem a magyar sportot, a vívókkal, Ujlaky Virginie esetével példálóznék. A franciából magyarra fordított tőröző ott tett keresztbe a csapatnak, ahol csak tudott, nem ismert el maga fölött sem Istent, sem embert, megtaposta a melegítőjét, hátba vágta a szövetségi kapitányt – állítják társai.

A szövetségi kapitány elfogultan, nem a ranglista szerint válogatott, zsarolt, fenyegetőzött – ez Ujlaky véleménye. A fegyelmi bizottságé pedig az, hogy a honosított vívó vétkes, ezért aztán egy esztendőre kizárta a válogatottból, eltiltotta a magyar szövetség által rendezett versenyektől (szigor), ám a büntetést egy évi próbaidőre felfüggesztette (puhányság). Az enyhítő körülmények (?) miatt. Viselkedését az tette indokolttá a testület szerint, hogy feszült lelkiállapotban volt, mindenképpen győzni akart a csapattal.

Még szép – teszem hozzá én, a szövetségi kapitány pedig így kommentált: „Az ítélet nemcsak engem tesz nevetségessé, hanem az egész magyar vívósportot.” Sőt. Az egész magyar sportot. És nem csak az ítélet. A történet – úgy, ahogy van. Mert jellemző.