„Már nagyon unom magam.” Ismerős mondat? „Már nagyon unom magam.” Ismerős mondat?
Napokkal ezelőtt én mondtam – reagált nevetve Kemény Dénes.
Látja, mi sem egyszerűbb, meglepte magát egy csodás csapattal, és máris kiváló a hangulata.
Ha ennyire egyszerű lenne…
Tényleg rengeteget vacillált?
Őrlődtem eleget, ennek érzékeltetésére legyen elég annyi, Kristóf fiam hetekkel ezelőtt úgy fogalmazott, akár egy érmét is feldobhatnék. Ehelyett felsorakoztattam az összes létező érvet a folytatás mellett és ellene.
Mi szólt ellene?
Hatalmas felelősség, kimondottan egészségkárosító stressz, feltettem a kérdést, vajon kell-e ez nekem?
Kell?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy a mérleg másik serpenyőjében található érvek miatt elviselem őket.
A szeretett közeg, a győzelmi vágy, a kihívás?
Rendkívül fontos szavakat említett, de van, amely még ezeknél is többet jelent.
Éspedig?
A bizalom. Bármerre jártam, szívet melengető bizalom áradt felém, a szurkolók, az uszoda világa, a játékosaim, kollégáim egytől egyig arra sarkalltak, hogy folytassam a munkát. Őket hallgatva bizony előfordult, hogy elérzékenyültem.
Tehát ha azt kérdezem, hogy a szívére vagy az eszére hallgatott…
…akkor a választ is sejti.
Mindazonáltal ismerem annyira, hogy abban is biztos legyek, a racionalitás mentén is végigzongorázta a kérdést.
Ha az ember elvállal egy új feladatot, felvázolja a jövőképet.
Meglátása szerint miképpen fest?
Voltaképpen új csapatot kell építeni, olyat, amely az aranyesélyesek közé tartozik majd a londoni olimpián. Ismerve a számításba vehető játékosokat, a fiatal tehetségeket, a küldetést teljesíthetőnek tartom, máskülönben bármennyire is megható a bizalom, nem vállaltam volna. Persze nagy türelemre lesz szükség.
A lélegzetelállító bravúr, az olimpiai triplázás után úgy érezni, bármi is történjék az elkövetkezendő egykét évben, mindenki kitart ön mellett.
Egyrészt ne történjék bármi, másrészt ez túl szépen hangzik…