A bajnoki cím után irány Európa!

a futballista. Felhívták a figyel münket továbbá a dopping veszélyeire, ugyanis akkoriban voltak rossz tapasztalatok Franciaországban.

Ilyenkor szembesülünk azzal, mi is a profizmus, amelyről a külföldön szereplő magyar légiós beszél...

Ezeken a helyeken kész futballistákat képeznek, felkészítik a fiatal játékosokat a profi karrierre. Megtanítják, miként kell kezelni a stresszhelyzetet, hogy a kiélezett szituációban a jó döntést hozza meg a játékos. Képzelje, sokszor oldalas teszteket kellett kitöltenünk, amolyan pszichikai felmérések voltak ezek, amelyek megmutatták a szakembereknek, képes-e telt ház előtt eredményesen szerepelni a játékos, hogyan kezeli, ha cserepadra ültetik és így tovább. Más kérdés, hogy – sajnos – a felnőttek között én már nem tudtam biztossá tenni a helyem.

Bölöni László, aki a kikerülése idején vezette a Nancy első csapatát, azzal magyarázta, hogy nem ragadt meg a legjobbak között, hogy nem volt még érett férfi, kiforrott felnőtt.

Igaza lehet, hiszen tapasztaltam a különbséget a felnőtt és az ifi futballista között. Az első csapatban szereplők hétről hétre tíz-húszezer ember előtt léptek pályára, és pénzért, sok pénzért futballoztak, minden mozdulatukkal kockázatot vállaltak. Az ifista magának, az edzőjének, a csapatának játszik, nem az egzisztenciája függ egy-egy kapura lövésén, cselén. Bölöni Lászlónak egyébként rengeteget köszönhetek, segítette a mindennapjaimat, volt, hogy nála aludtam, sőt még szabadidős programokat is csináltunk együtt. Egy alkalommal elvitt bennünket korcsolyázni, két szenegáli fiú is volt velünk, akik sosem láttak még jeget, korcsolya sem volt a lábukon, be is vezettük őket a pálya középére, és ottfelejtettük őket... Végül egy óvodás csoport cibálta őket ki a bejárathoz. Másnap kaptam is tőlük az edzésen, olyan keményen odaléptek, hogy csak kapkodtam a lábam.

Csupa szép francia emlék, mégis Debrecenben kötött ki. Miért?

Drága pénzért, klasszis futballistákat igazolt a klub, így esélyem sem volt bekerülni a legjobbak közé, ezért a váltás mellett döntöttem. Hazahúzott a szívem, a Loki pedig optimális lehetőségnek tűnt, hiszen bajnoki címért küzdött, és a nemzetközi kupában is érdekelve volt. Nekem azonban a debreceni átigazolás úgy tűnt, mintha külföldre kerültem volna, csak éppen ismertem a nyelvet. Fiatalon Franciaországba szerződtem, itthon senki sem ismert, el kellett fogadtatnom magam, bizonyítanom kellett.

Másfél év alatt alapemberré vált a Loki csapatában, immár van rálátása a magyar futballra, az élvonal színvonalára. Mit gondol, miben jobb ön, a külföldön nevelkedett játékos, mint az itthon felnőtt labdarúgó?

Talán a mentalitásban lehet különbséget felfedezni. Az a fajta felfogás, amelyben én nőttem föl, nem minden esetben jellemző a magyar klubokra , az itteni közegre.

A válogatottban mindenesetre ön a különc: a vébéselejtezőkön ön volt az egyedüli itthon szereplő mezőnyjátékos a keretben.

Azért tartom jó és tisztességes szakembernek Erwin Koemant, mert nem megégetni akart, nem dobott rögvest a mély vízbe, hogy esetleg balszerencsésen mutatkozzak be, hanem fokozatosan épített be a csapatba. Sokszor hallani, hogy feltűnik egy játékos a válogatottban, aztán többet sosem hívják. Velem szerencsére nem így lett. Nekem több szempontból is fontos a válogatott, hiszen egyrészt a magyar mezőnyből gyakorlatilag egyedüliként heteket tölthetek olyan remek labdarúgók között, mint Gera Zoltán, Huszti Szabolcs, Hajnal Tamás vagy Juhász Roland, másrészt pedig a külföldön, erős csapatokban profiskodók ösztönöznek, hogy jobb legyek, és egyszer én is olyan helyre kerüljek, mint ők.

Akár már a télen. Tud valami biztatót?

Konkrét ajánlat még nem érkezett, de nem is kapkodok, szerződés köt a Lokihoz, ráadásul esélyesek vagyunk a bajnoki címre. Aranyérmesként mégiscsak jobb lenne külföldre kerülni. Arról nem is beszélve, hogy Sándor Tamás visszavonulása miatt immár szívügyünk, hogy az élen végezzünk. Megérdemli, hogy bajnokként búcsúzzon a DVSC-től.