Kívánság

Törőcsik András interjút adott a Nemzeti Sportnak. Ha most valaki azt mondja, ez nem nagy ügy, akkor úgy kontrázok: a magyar futballrajongó számára a hajdani klasszis minden szava nemesebb arany, mint bármelyik, nálunk eddig megfordult külföldi sztáré. Hogy a Törő-legenda már megkopott; hogy a magyar futball egyik legnagyobb játékosát nem emlegetik egy lapon valamely manapság ajnározott menővel; hogy élete cseppet sem hasonlít a gólokkal milliókat kasszírozó kortársaiéhoz, az csak azt tükrözi, hol élünk.

Törőcsik András persze őszinte – mindig is az volt –, nem sajnáltatja magát, ahogy mondja: „A légynek sem ártottam soha. Csak magamnak…”, s ez valóban így volt, van és lesz, hiszen a sorsát senki sem kerülheti el. Ám van itt valami, ami minden olyan ember számára elgondolkodtató kell hogy legyen, aki szereti a futballunkat, és akiben van annyi tisztelet és büszkeség a múlt iránt – nem pedig gúny, ahogyan az mostanság trendi –, hogy odafigyeljen Törőcsik András egy másik mondatára, mely szerint: „Még ma is jó szemem van a focihoz, kiszúrom a tehetségeket. Emiatt tuti összekapnám magam, ehhez tényleg nagy kedvem lenne. Kellene valami cél…”

Azt, hogy a magyar futball olyan gazdag, hogy hagyja elveszni tehetségeit, már régóta tudjuk, azzal viszont csak nagy ritkán szembesülhetünk, hogy igenis lenne valaki, aki felfedezhetné őket, aki ráadásul maga is istenáldotta tehetség volt, akinek sohasem kellett a lábát a labdához igazítani, mert a varázslatot az ösztöne csalogatta elő a lelkéből, és akinek – én biz’ elhiszem kételkedés nélkül – első pillantásra is látja, kiből lehet jó játékos.

Úgyhogy ha lehetne kívánni valamit ebben az agyongyötört világban, azt szeretném, hogy teljesüljön az, amit Törőcsik András is szeretne, s ami a célja lehetne: néhány gyereknek ő lehessen a felfedezője. Állítom: ekkor lesz majd újra jó futballunk.