Lóerővel Előre

Miért éppen Ló?Miért éppen Ló?

A drága Kalap fia, Zölei János nevezett el így, állítólag azért, mert egyrészt olyan gyorsan futottam, mint egy ló, másrészt olykor leesett a vércukrom, és ezt egy-egy kockacukorral orvosoltuk. Az csak hab volt a tortán, hogy a karrierem elején megjelent rólam egy cikk Állatorvosi ló címmel, ami többek között arról szólt, mennyire sérülékeny vagyok. De nincs semmi bajom ezzel a névvel, sőt. Megjegyzem, nem mindenki hív így, a barátaimnak Paci vagyok…

A jégkoronggal jó lóra tett, nemde?

A lehető legjobbra! Hogy mást ne mondjak, a Ferencváros színeiben tizenöt évig játszottam az élvonalban, ezalatt nyolc arany-, illetve hét ezüstéremmel lettem gazdagabb. A Fradinál ugyan mindig az első hely volt a cél, úgy vélem, ezzel a terméssel elégedett lehetek.

Egy bronz nem hiányzik?

Nem, mert edzőként begyűjtöttem. Más kérdés, hogy akkor kezdődött el a szakosztály mélyrepülése, amikor én irányítottam az FTC-t. A bajnoki címért zajló versengésbe már nem tudtunk beleszólni, csupán egyszer, a Dunaújváros ellen szálltunk harcba az aranyért – akkor is úgy, hogy gazdasági megfontolásból feladtuk a pályaválasztói jogot. Bármennyire is imádtam a Ferencvárost, mindez összeegyeztethetetlen volt a sportolói hitvallásommal, és mivel idővel felőrlődtem ebben a harcban, lemondtam.

Manapság van kapcsolata a klubbal?

Nincs. Meccsre is csak elvétve megyek ki, bár Pindák Laci rendszeresen csábít. Majd egyszer talán visszatérek…

Nosztalgiázós típus?

Nem szokásom a múlton rágódni, ami elmúlt, elmúlt. Amúgy, lekopogom, jó a memóriám, ha leülünk a haverokkal, annyi sztorit tudnék feleleveníteni, hogy azokkal betölteném az egész estet.

Hallhatnánk a kedvencet?

Hogyne: Magyar Kupadöntő Fehérváron, Dobos Tomi az első harmadban megsérül, az orvosunk beszalad a jégre, kezében azzal a nejlonzacskóval, amiben a csodaszereit szokta tartani. Aztán hirtelen megcsúszik, elesik, a zacskó tartalma pedig szanaszét szóródik: három sonkás zsemlét kell összeszedni. S mindezt nemcsak mi látjuk, hanem a tévénézők is…

Akadt olyan pályatárs, akitől tartott?

A magyar mezőnyben nem.

És öntől féltek?

A fiatalok biztosan. Sihederként én is kaptam a pofonokat, edzésen az öreg fradistáktól, meccsen az újpestiektől, aztán szép lassan eljött az az idő, amikor én adtam – edzésen és meccsen egyaránt…

Az önök idejében ki volt a legjobb?

Ancsin Jani, ehhez kétség sem férhet. Csak egy hibája volt: a Dózsát erősítette.

Tegyük fel, az önök válogatottja összemérné erejét Pat Cortina együttesével. Ki nyerne?

Hát nem mi. Össze sem lehet hasonlítani a két csapatot. Mi kilenc-tízévesen kezdtük, és csupán öt-hat hónapot töltöttünk a jégen, míg a maiak gyerekkoruk óta hokiznak, és egész évben korcsolyázhatnak. Nem mondom, mi is odaütöttük a pakkot, ahová akartuk, de Palkovicsékhoz képest mi nem tudtunk korizni. Néhányuk oldalán, illetve néhányuk ellen volt szerencsém játszani, és készséggel elismerem: már akkor jobbak voltak, mint, mondjuk, én.

Szapporóban csoda történt?

Egyszerű lenne rávágni, hogy igen, de… A magyar jégkorongsport lépésről lépésről haladva jutott el idáig, valahol a mélyén törvényszerű volt, hogy sikerül a feljutás. Elárulom, meglett férfi létemre kevesen múlott, hogy elsírjam magam az ukránok elleni győzelem után.

Az A-csoportban maradást csak megkönnyezné…

Ha ez az ára, ám legyen! Az eszem mást mondat velem, mint a szívem, de inkább az utóbbira hallgatok: ha tippelnem kellene, arra tenném a pénzem, hogy nem Magyarország esik majd ki. Az öregfiúkkal tervezzük, hogy a helyszínen szurkolunk majd a srácoknak, remélem, nekik is, nekünk is lesz okunk az örömre.

Miféle öregfiúkről beszél?

Magunkról! Hetente kétszer püföljük egymást, a kedd és a csütörtök délelőtti játék számomra szent. Noha egyre kevesebben vagyunk, két sor azért mindig összejön. Farkas Caja, Mészöly Kandúr, Kiss Tibi, Szajlai Laci, Zsitva Béla, Pindi no meg a hetvenegy esztendős Egri János – jó brigád, na. A Kisstadion melletti jégcsarnokban nyomjuk, korábban ki akarták tiltani onnan a hokisokat, de minket mindig beengedtek, nyilván azért, mert nem tartottak attól, hogy kárt teszünk a pályában. Hiába, már nem lövünk akkorákat, mint régen…

Állítólag remekül futballozott.

A múlt idő, sajnos, helytálló, mert már régóta nem rúgtam labdába. A térdemet négyszer műtötték, az Achilles-ínam egyszer szakadt el – és nem a hoki, hanem a foci miatt… Viccesen hangzik, mégis komoly: a gyepen több sérülést szedtem össze, mint a jégen. Így is majdnem NB I-es játékos lettem: egy nap csörgött a telefon, aki hívott, Mészöly Kálmánként mutatkozott be. Először azt hittem, Hajzer Tibi szórakozik, de kiderült, hogy tényleg Kálmán bácsi volt a vonal túlsó végén. Azért keresett, mert valahol látott focizni, és az 1988–1989-es szezon utolsó három mérkőzésére szeretett volna a Vasashoz igazolni. Részemről nem lett volna akadálya, azonban az MLSZ részéről volt: egy akkori szabály meggátolta, hogy élvonalbeli labdarúgó váljon belőlem. Így maradtam a blasz kettes Budatoursnál, ahol megannyi vívó, öttusázó, úszó, pólós és hokis társaságában csodálatosan éreztem magam, s ahol a harmadik félidő legalább olyan fontos volt, mint az első és a második…

Beszéljünk a dolgos hétköznapokról: hogyan került az Előre élére?

Hogy rövidre fogjam: adódott egy lehetőség, vonzott, beadtam az önéletrajzomat, és az illetékesek mellettem döntöttek. Február óta vagyok az egyesület ügyvezető igazgatója, és remélem, nem csak én látom úgy, hogy ami az érkezésem előtt szép és jó volt, azt sikerült szebbé és jobbá tenni. Az mindenesetre örömmel tölt el, hogy a BKV Zrt. tizenkétezer dolgozójának több, mint tíz százaléka rendszeresen mozog, a Bécs–Budapest maratonin még indult is egy csapatunk. Szerencsénk, hogy bárki is állt a közlekedési vállalat élén, támogatta a sportot, máskülönben aligha dicsekedhetnék most azzal, hogy nemrég avattuk az új teniszsátrat, vagy azzal, hogy hamarosan befedjük a három műfüves kispályánkat.

Jégkorongszakosztálya lesz az egyletnek?

Kizártnak tartom. Nekünk nem az élsport működtetése a fő feladatunk. Hozzáteszem, a versenyszakosztályainkra is roppant büszkék vagyunk.

Kilátogat a BKV mérkőzéseire?

Naná! Jártam már tekeviadalon is, miután elmagyarázták, mire kell figyelni, nemcsak hogy élveztem, izgultam is. A focimeccseken is gyakorta feltűnök, csak azt sajnálom, hogy nincsenek sokan a lelátón. Bár ha átnézek a szomszédba, az MTK-pályára ott sincsenek sokkal többen. De van ám saját B-közepünk, transzparensekkel, kereplőkkel, ráadásul nem is balhésak a fiúk. Ha idegenbe megyünk, nem kell tőlük rettegni, nem vernek szét senkit és semmit, legfőképp a buszokat és a villamosokat nem…