Dramaturg zseni

Melyik az igazi arca?

Sokan keresik…

Feleslegesen. Feleslegesen, mert csak egy van. Hol humoros, hol faarcú, hol fecsegős, hol szótlan, hol mosolygós, hol hisztis. Mint mindannyian. A különbség: míg mások többnyire uralkodnak érzéseiken, ő képtelen palástolni azokat. Képtelen, vagy tán nem is akarja. Azt mondják, az őszinteség nem mindig kifizetődő. Lehet, de – már elnézést a kifejezésért, ő is így fogalmazna – nagy ívben tesz rá. Mindazonáltal még mielőtt a Kásás Tamást kevésbé vagy egyáltalán nem ismerők táborában ezen sorokat olvasva a nagyképű jelző kezdene megfogalmazódni, rögzítsük gyorsan: illedelmesen kezeli az egyébként felettébb kezelhetetlen helyzetet. A rivaldafény kifejezetten idegesíti. Legalábbis a parton. A medencében imádja, ha ezrek, milliók csodálják, ám amint véget ér a parti, legszívesebben néhány másodpercre a körülötte lévő világot megállítani képes pause gomb megnyomásának segítségével viharzana el az uszodából. Kész szerencse, hogy nincs módja erre, mert az évek folyamán így volt idő egy kicsit jobban megismerni és – félre ne értsék, kérem! – megszeretni.

Csuda egy figura!

Az, hogy kipróbálja a vízilabdát, nem volt kérdés. Édesapja, az 1973-as világbajnok csapat tagja, Kásás Zoltán a nyolcvanas évek végén szövetségi kapitányként örül annak, hogy a fiú a KSI-ben ismerkedik az alapokkal. Annak már kevésbé, hogy a család új állomáshelyén, Siracusában Tamás alaposan visszafejlődik, olyannyira, hogy két év után hazaköltözve a KSIben kis túlzással átnéznek rajta. Legszívesebben feladná, és régi nagy szerelme, a tenisz felé fordulna (olyan gömbérzéke van, hogy ki tudja, mi lett volna, ha…), ám lebeszélik róla. A szakembereknek is szemet szúr kifinomult technikája, varázslatos jobb csuklója – arról nem beszélve, hogy termete alapján is a medencébe való. Hamar ott a helye Kemény Ferenc világverő, 66 meccsből 65-öt megnyerő s csupán egyet döntetlenre adó utánpótláscsapatában, mint ahogy felnőttválogatottsága sem lehet kérdés – az 1995-ös bécsi Eb-döntőnő játszik egyedül elfogadhatóan, természetesen ez édeskevés az első nagy sikerhez. A langaléta, hosszú hajú, kék szemű fiatalember az atlantai olimpiáról csalódottan, negyedikként tér haza, a honi sztárcsapatban, az Újpestben a kezdeti felvillanások után megtorpanni látszik a fejlődése (azért az 1997-es LEN-kupa-döntőt egymaga dönti el, midőn a hosszabbításban két gólt vág korábbi csapata, a Fradi kapujába), hírlik, szeleburdisága az edzéseken is visszaköszön, noszogatni kell, hogy elvégezze a megfelelő munkát. Ekkor nyafog, de legalább dolgozik…

A sevillai kontinensviadalon látszik az eredménye. Legalábbis a fináléban, mert addig nem sokat mutat. A jugoszlávok elleni fizikai ütközetben zsenialitása tör utat, az emlékezetből kitörölhetetlen találkozón három gólja egyben győzelmet ér (3–2), a Kemény Dénes-éra első diadalát. Természetesen azonnal felfedezi magának a média nagyobb, figyelmetlenebb része is, a fiatal hölgyek rajongása hatványozottan jelentkezik, kifejezetten jól jön a Posillipo hívó szava. Az olasz bajnok, BL-győztesé! Az olaszul és angolul is remekül beszélő tini az 1998 eleji perthi vb-n messze elmarad tudásától, a nápolyiakkal azonban vigasztalódhat, mert klubcsapatával megvédi a BL-címet, ráadásul a zágrábi négyes döntő legjobbjának választják. Hullámzó a teljesítménye, ellenben vitathatatlan a tehetsége.

A fura szezon, a vb korai időpontja miatt szabad a nyár, egy Szőnyi úti BL-meccsen kívül nem látni, mígnem elérkezik 1999 nyara. A nap, amikor Nápoly talán leghíresebb alvajárója, Kásás Tamás (alkalmanként hajnalban öntudatlan állapotban pakolja össze a cuccait, és indulna edzésre – még jó, hogy Steinmetz Barna később évekig ott van mellette…) feltűnik a Margitszigeten. Rövid, divatos haj, jóval kidolgozottabb, izmosabb felsőtest. „Új” Kása jól seper, pontosabban mindent beseper: a firenzei Eb-n és a sydneyi Világkupán is parádézik az aranyakat nyerő válogatottban, a világ legjobb játékosa cím nem is kerülhet jobb helyre. Pedig még csak 23 éves…

A történet többi része már ismert. Háromszor is áll az Olümposz tetején, mindent megnyer, amit egy pólós megnyerhet, az egyetemes vízilabda legnagyobb alakja. Mind a három olimpiai bajnoki címe különleges eset, olyan, mint ő maga. Sydneyben magánéletbeli problémák miatt is finoman fogalmazva gyatra a csoportmeccsek során, a legfontosabb pillanatban, a negyeddöntőben azonban lelkivilága megfejthetetlenségét igazolva varázsütésre válik vezérbikává, a nyolc magyar gólból négyet szerez az egyik legnagyobb rivális olasz csapat ellen, gyakorlatilag egymaga kivégzi őket. Az elődöntőben és a döntőben is remekel, nem véletlenül mondta még a krízisnek nevezett helyzetben flegmán: „Nyugi, majd ha kell, jó leszek.”

Athénban más utat jár: a csoportmérkőzések során megállíthatatlan, lélegzetelállítóan pólózik, a szerbek elleni finálé negyedik negyedéig azonban észrevehetetlen. A rivális 7–5-re vezet, nagy a baj. Kemény Dénes az utolsó szünetben a társak előtt piszkálja fel önérzetét („Kása, fáradt vagy? Csak mert van még egy negyed”), ami akkor, abban a pillanatban felettébb rosszulesik neki, viszont kizökkenti addigi, bágyadtnak tűnő állapotából.

Az eredmény ismert: Tamás lő két gólt, mennyeien varázsolja oda a labdát a győztes találatot megszerző Kiss Gergő kezére, hátul három (három!) emberhátrányt blokkol. Hát van erre a produkcióra jelző?

Pekingben újra „csak” akkor szól, amikor kell. Amikor létfontosságú. A Montenegró elleni elődöntő utolsó negyedében, kiélezett helyzetben dönt. Gólt lő emberelőnyben sohasem látott helyről, a kapu elől, a falból („Edzéseken gyakoroltuk, egészen jól ment, gondoltuk, élesben is kipróbáljuk” – nem őrület?), aztán hátul labdát szerez, később blokkol. Utánozhatatlan.

Egyszerűen szeretnivaló.

Jövő vasárnap következik: hatos sapkában a pályafutását Pekingben megkoronázó Hosnyánszky Norbert!