Állatmese? Ugyan már!

Nem hiszek a csodákban, elképzelni sem tudom, hogy egy fantasztikus képességű telivér kiforgathatja sarkaiból a magyar valóságot. Lehet akármekkora klasszis Overdose, kötve hiszem, hogy tehetsége, tudása, intelligenciája elegendő ahhoz, hogy – például – a Kincsem Park helyén ne épüljön lakópark, ha éppen úgy akarják azok, akiknek pénzük s összeköttetéseik is vannak hozzá.

Az sem valószínű, hogy a fantasztikus, utánozhatatlan mozgású négylábú életre keltheti a már ki tudja, mióta minimum tetszhalott magyar lóversenyzést – ha egyszer ez a világ jobbik felén fantasztikusan nyereséges üzletág, mifelénk évtizedek óta nem jut egyről a kettőre, miért éppen Overdose igazíthatná helyre a kizökkent időt.

Így aztán szkeptikus (állam)polgárként annyi marad nekem, hogy csodáljam ezt a fantasztikus lovat. Benne lássam az ideális magyar sportolót, aki a lehető legpuritánabb körülmények között él és dolgozik (omladozó istállók, hétköznapi segédeszközök, hepehupás pálya), produkciója világraszóló, ám eszébe sem jut a teljesítménye és a feltételek közötti ellentmondás. Féltem Overdose-t, mert az ő (lelki) világa egyszerű, hétköznapi, nem ágál, nem csatázik, nem kiabál. Kimegy a pályára, és fut, fut, fut és fut. Teszi a dolgát annak rendje és módja szerint.

Már most éppen annyit tud, mint a világ legjobbjának kikiáltott társa, ám hozzáértők szerint két-három esztendő múlva lesz igazán csúcsformában. Hogy mit hoz számára ez a néhány év, nem tudható, bennem csak félelem van, hogy végül a körülmények áldozata lesz. Tapasztalatom, hogy nem könnyű mifelénk a tehetségek dolga – higgyék el, édes mindegy, hogy emberé vagy lóé a kimagasló talentum.

Nagy hangú korunkban nem divat tovább látni az orrunknál. Drukkolok a hároméves csodalónak, tiszta szívemből kívánom, hogy ne legyen a magyar hétköznapok áldozata, s kifuthassa valódi formáját. Kívánom neki, de optimizmust ne várjon tőlem, ha valamikor, mostanság aztán senki sem fogékony igazán az állatmesékre. Több a tücsök, mint a hangya.