Ötvenéves a csoda

Az ötvenes évek első felében, amikor Puskás Ferencet egyértelműen a világ legjobb futballistájának tartották, azért volt elképzelhetetlen, hogy a magyar csatárzseni valamelyik nagy nyugati klubban játsszon, mert egyrészt eszébe sem jutott volna ilyesmi, másrészt a hazai politikai rendszer nemhogy nem engedélyezte a külföldi profi szerződést, hanem akár ki is végezte, aki ilyen (vagy bármilyen) céllal megkísérelte elhagyni az országot (Szűcs Sándort, az Újpest válogatott középhátvédjét felakasztották, miután szökés közben letartóztatták). A népszerű Öcsi amúgy is nehezen szakadt volna el a lételemét jelentő pesti közegtől; már 1947-ben, 20 évesen, az akkor még szabadabb viszonyok közepette is visszautasította a Juventus ajánlatát, pedig a torinóiak még azt is felajánlották, hogy édesapját szerződtetik edzőnek. Jóllehet Öcsi akkor még nem volt az ország első számú sztárja, nem úgy, mint néhány év múlva.

Élete talán legnehezebb döntését hozta meg

Tíz évvel később viszont már nem volt túl nagy realitása annak, hogy Puskás feltűnjön valamelyik nagy európai csapatban, mert a szakemberek gyakorlatilag leírták. Pedig ekkor már nyugaton élt. Igen ám, de történt közben egy és más. Mindenekelőtt a magyar forradalom, amely közvetve Puskás és családja életét is átírta. A szovjet megszállást követően a hatalmukat megszilárdító kommunisták addig packáztak a nyugaton túrázó honvédosokkal, különösen a csapatkapitánnyal, Puskás Ferenccel (újságcikkek és a dél-amerikai fellépéseket megtiltó rugalmatlan MLSZ-határozatok formájában), hogy a leghíresebb magyar sportoló hosszas habozás után 1957 tavaszán élete legnehezebb döntését meghozva úgy határozott, nem tér vissza Magyarországra. Ez akkoriban azt jelentette, hogy soha többé nem jöhet haza, hogy nem szerepelhet többé a magyar válogatottban (így „ragadt meg” a 85 meccs/84 gólos válogatott statisztikánál, ami persze eleve világcsúcs), azonnal megfosztják állampolgárságától, itthon maradt rokonait talán sohasem látja viszont, őt magát pedig minden eszközzel üldözni és piszkálni fogja a magyar titkosszolgálat, miközben odahaza halálra is ítélhetik, mint az ellenséghez átálló katonatisztet (a honvédosok, formálisan, a néphadseregben szolgáltak).

Alaposan elhízott, és már úgy tűnt, mindennek vége

Volt tehát mit kockáztatnia Puskásnak, akivel ekkor már ott volt a határon a szovjet megszállás után, éjjel, életveszélyben átszökő felesége és négyéves kislánya, Anikó, aki az anyuka karján érkezett meg a szabad világba egy sáros, hideg decemberi éjjelen. Erzsébet asszony úgy jött el a zuglói Puskás-villából, hogy oda többé nem tér vissza, így kétségtelen, hogy az ő eltökéltsége is szerepet játszott férje döntésében.

A mérleg egyik serpenyőjében tehát ott volt egy leáldozóban lévő, ám mégis csak csillogó karrier, amely félbemaradt, a teljes egzisztenciális bizonytalanság – de vajon mi volt a másikban? Semmiképpen sem a Real Madrid szerződésének reménye.

Súlyosbította a helyzetet, hogy az emigráns játékosokat a FIFA váratlanul eltiltotta a futballtól az egész világon. Két teljes évre. Ezt a kommunisták harcolták ki a hasonló szökéseket megakadályozandó, de Puskásék esetében csaknem a véget jelentette. Hiába volt például Czibor Zoltánnak előszerződése a Romával, Öcsinek az Interrel, a FIFA-szankció bejelentése után a klubok felmondták ezeket a megállapodásokat, mert senki sem akart évekig fölöslegesen fizetni olyan futballistát, aki nem játszhat. Puskás ekkor 30 esztendős volt, és sokan már a forradalom előtt is arról suttogtak, hogy a sok evés és ivás, a hazai motiválatlanság hamarosan véget vet pályafutásának. Miután jószerével sem játszani, sem edzeni nemigen tudott a bizonytalan olaszországi és bécsi hányódás hónapjaiban, újabb kilókat szedett fel, a FIFA a némi pénzt hozó bemutatómeccseket, sőt a z edzéseket is letiltotta.

S a sok idegeskedés hatására életveszélyes gyomorvérzések kínozták.

Ott állt pénz, nyelvtudás, játéklehetőség és valamirevaló kilátások nélkül.

És akkor következett a csoda. Ennek kétségkívül előfeltétele volt, hogy a magyar futballemigráció mindenben segítette a korábban mindenkivel oly nagylelkű Öcsit. Kubala László, a Barcelona történetének egyik legnagyobb alakja pénzt adott kölcsön, a fiatalok, Csóka József, Csabai József együtt futottak, tréningeztek bálványukkal, hogy segítsék talpra állni, Östreicher Emil, a Honvéd volt technikai vezetője, a futballmenedzserek ideálja pedig ekkor már a Real Madrid alkalmazásában állt mint elnöki tanácsadó, és megkezdte a nagy „projekt” előkészítését: meggyőzni Santiago Bernabéu elnököt arról, hogy a világ legjobb játékosának a világ legjobb csapatában a helye.

Pontosabban bizonyítani, hogy Öcsi kiérdemelheti még ezt a címet. Ez volt a legnehezebb. Bernabéunak amúgy sem tetszett a magyar játékos, amikor egyszer Párizsban látta játszani: lusta volt és nagyképű, ráadásul a Real akkor sem arról volt híres (két éve már Európa trónján ült), hogy kiöregedett játékosokat vesz át, hadd vezessenek le Madridban. És mégis, Östreicher eltökéltsége, szemfülessége, Bernabéu nagyvonalúsága, Franco tábornok befolyása és főként Puskás becsvágya meg roppant akaratereje eredményre vezetett.

Az elveszettnek hitt magyar játékos példátlan módon jó tizenöt kilót fogyott, alázatosan edzett és játszott, teljhatalmú csapatkapitányból figyelmes csapatember lett, akit lassan-lassan megkedveltek az új társak is (jellemző tény: a „magyar” Puskás mindig maga vezette az együttest a kezdőkörbe, „spanyolként” tudatosan utolsóként jött ki az alagútból). Társai egy része korábban csak gyerekkori bálványát látta benne, mások vetélytársat, maga a csapatkapitány, a nagy Alfredo Di Stéfano pedig ki is mondta, hogy abszurdnak tartja a kiöregedő Puskás szerződtetését. Kijelentéseit azonban később százszor is felülbírálta. Gólpasszok tucatjait kapta az általa „Panchónak” elnevezett Puskástól, aki maga is ontani kezdte a gólokat, s ezután már a közönség is vele volt. Pedig az edző, Luis Carniglia is sokáig Di Stéfanóval értett egyet, még kölcsönadni is megpróbálta Puskást. Ő azonban összeszorított fogakkal küzdött, s amikor a másfél évesre mérsékelt eltiltása letelt, tagja lett a felkészülési túrára Dél-Amerikába utazó Real-keretnek.

Madridban három remek góllal mutatkozott be

Augusztusban játszott két meccsen Buenos Airesben (a másodikon már gólt lőtt a San Lorenzónak), egyen Montevideóban, majd végigfutballozta a közvetlen bajnoki felkészülést jelentő Carranza-kupát Cádizban, s itt a Wiener SC ellen első mesterhármasát is megszerezte. Így aztán 1958. szeptember 14-én (akkor is vasárnap volt!) bajnoki mérkőzésen is bemutatkozott a Realban, a Las Palmas otthonában. Az idegenbeli győzelmet követően egy hét múlva jött az első hazai meccs, a Gijón ellen. Hogyan is mutatkozhatott volna be Pancho Puskás a hazai közönségnek, mint góllal? Mit góllal?! Mesterhármassal! Az 5:1-re végződő mérkőzésnek ő volt a sztárja, hogy aztán megkezdődjön második csodakerrierje, első, százezer dolláros szerződését még sokszor meghosszabbítsák, és további kilenc (!) éven át szolgálja a királyi csapatot, amely ezeknek az éveknek (is) köszönhetően lett minden idők legsikeresebb futballklubja.

De ez már egy másik történet.