„Csípjetek meg, hogy elhiggyem...”

A hazaérkezés óta mennyit tudott aludni?A hazaérkezés óta mennyit tudott aludni?

Nem sokat. Óriási a felhajtás körülöttem, amire bár lélekben felkészítettem magam Pekingben, igazából csak most tapasztalom meg, mit jelent az embereknek a sikerem, és valójában mennyire szeretnek bennünket, sportolókat – magyarázta Vajda Attila.

A fáradtság ellenére át tudja élni ezeket a pillanatokat?

Igyekszem megélni minden percét, hiszen lesznek olyan napok az elkövetkező négy évben, amikor ezekből a pillanatokból tudok erőt meríteni egy-egy kemény edzéshez, a nyűgös téli alapozáshoz. Jó érzés, hogy ennyien szeretnek, ennyien támogatnak, és amennyire lehet, sodródom is az eseményekkel, ugyanakkor most meglehetősen szoros lett az időrendem. Igyekszem eleget tenni a média- és szponzori felkéréseknek, a fogadásoknak és természetesen a szeretteimnek – akik nagyon fontosak számomra. Például alig vártam, hogy a sok protokoll ellenére a barátaimmal is leüljek koccintani a nagy sikerre. Mert leginkább ők segítettek nekem a felkészülés során, a nehezebb időszakokban a barátaim és a szüleim tartották bennem a lelket. És bár most „sztár” vagyok az országban, én azért szeretnék megmaradni Vajda Attilának.

Ha becsukja a szemét, és visszagondol a pekingi döntőre, milyen Vajda Attilát lát maga előtt?

Hogy mit látok ilyenkor? Elsőként az utolsó ötven méter ugrik be. Az a pillanat, amikor már csak be kellett eveznem a célba. Fantasztikus érzés volt, hogy már csak ennyi van hátra, hogy már csak néhány húzás és olimpiai bajnok vagyok. Egyszerre volt bennem izgalom és megnyugvás. Leírhatatlan érzés...

Amint beért a célba, kétszer is a vízre csapott. Így vezette le a feszültségét?

Nem, nem. Ez olyasféle pillanat volt, mint amikor az ember azt mondja: csípjetek meg, hogy elhiggyem, mindez igaz. Mivel senki sem volt a közelben, hogy megcsípjen, így én csaptam a vízre. És akkor azt mondtam magamban: igen, ez nem álom, hanem a valóság.

A valóság, amelytől láthatóan a fellegekben jár.

Bizonyos értelemben a fellegekben, de azért szeretnék a földön maradni. Könnyen elszáll az ember, és aztán nehezen talál vissza a helyes útra.

Ön előtt most milyen út áll? Ezekben a napokban egyáltalán lehet a jövőről beszélni?

Persze, hogy lehet. Talán viccesen hangzik, de nekem már most hiányzik a mozgás, és nincs bennem az az érzés, hogy egy jó ideig nem akarok kenulapátot látni. Nekem egy kemény edzésnél is jobban fáj, amikor nem mozgok. Hiányolja a testem a terhelést. Utálom, amikor úgy érzem, eltunyultam.

Vagyis ne lazulósabb évet várjanak öntől a rajongói?

Nincs szándékomban lazulni. Az elkövetkező hetekben lélekben rápihenek a következő szezonra, amelynek ugyanúgy meglesz a motivációja. Például szeretném az ötszáz métert is ugyanúgy felépíteni, tökéletesíteni, mint az ezret, és ehhez sok-sok munkára lesz szükségem

De addig is...

Addig is kedden elutazom Moszkvába, ahol meghívásos gálán szerepelek, aztán szeptember végén irány Hawaii, ahol a hagyományos outrigger versenyen veszünk részt Kozmann Gyurival, Kiss Tamással és néhány egykori kenussal. Hawaiin nem Gyuriékkal leszek egy hajóban, hanem Andreas Dittmerrel, Martin Doktorral és a Budai testvérekkel ragadunk majd lapátot.

És az igazi pihenés ideje mikor jön el?

Természetesen arra is sort kerítek. Egy támogató jóvoltából néhány napot eltölthetek Krk szigetén, ahová magammal viszem a szüleimet, hiszen ők még nem voltak külföldön. És ezen felül is engedélyezek magamnak néhány szép napot, hetet. Nem vágyom hangzatos, divatos helyekre, én Magyarországon egy szép, eldugott kis faluban is nagyon jól érzem magam. A lényeg, hogy a szeretteim velem legyenek és nyugalom vegyen körül.