Ha Papesznek lehet…

Hivatalosan „csak” kilenc órát töltünk a levegőben, nem hivatalosan tizenötöt: 2008. augusztus 4-én, hétfő délután háromkor szállunk fel Ferihegyen, kedd hajnalban, pontban hatkor landolunk Pekingben – vehetjük hát úgy is, hogy repültünk 15 órát. A fedélzeten ízelítőt kapunk az előttünk álló három hétből: a felszolgált étel ehetetlen, de oly kedvesen és olyan széles mosoly kíséretében kínálják, hogy az embernek nincs pofája érintetlenül hagyni a… mit is? Hagyjuk is az összetevőket, viszont percekkel később megfogadjuk: soha többé nem dőlünk be a mosolygó kínainak… Egy nemzet örömére szerencsésen megérkezünk (velünk utaznak tudniillik a férfi pólósok!), és miközben a csomagokra várunk, egyik útitársunkon meglátom a „Peking téged vár!” feliratú pólót. Noha afelől erős kétségeim vannak, hogy nélkülem megállna az élet a majd 15 milliós metropolisban, akkora lelkesedéssel lépek ki a reptér ajtaján, hogy néhány másodpercig fel sem tűnik: bár világos van, a napból semmi sem látszik, és jobban jártam volna, ha indulás előtt nem farmernadrágot, hanem gázmaszkot préselek be a táskába.

Mivel szakértők javallották, az első napot nemhogy alvás, szendergés nélkül húzzuk ki. Habár a délutáni órákban úgy ráz a hideg, mintha egy szál fürdőgatyában túráznék az Északi-sarkvidéken, miután a fáradtság ezen fázisán is túlesem, senki és semmi sem akadályozhatja meg, hogy este hétkor a helyszínen, az Olimpiai Sportközpont csarnokában nézzem végig Kína és Magyarország női kézilabda-válogatottjának edzőmérkőzését. A látottak nem győznek meg arról, hogy az olimpia favoritjai vagyunk, ám kollégámat (hoppá, elszundított!) azzal rázom fel: figyeld meg, negyedik lesz a csapat. Na jó, ez nem igaz, csak kimerültségemben beszélek össze-vissza. Álmodozni azért ilyen állapotban is lehet, nem? Hazafelé az elcsigázottság kis, akarom mondani, nagy hányingerrel keveredik: az egyik helybéli lakos – ahogy az errefelé szokás – jól felszívja az orrában és a torkában összegyűlt váladékot, és akkora lendülettel továbbítja a járdára, hogy ha a fáradtságot nem váltaná fel seperc alatt az éberség, bokáig tocsognánk a… – abban, igen.

Hosszú lesz ez a három hét…

Aztán úgy elrepül, hogy amikor legközelebb felrémlenek bennem az első nap kínjai, 2008. augusztus 24., vasárnap este van, és éppen csomagolok. A farmert már megint úgy kell betuszkolni, mire behúzom a cipzárt, néhány izzadságcsepp le is gördül a homlokomon. Van még néhány perc az indulásig, mit is csináljak?

Mit is csináltam?

Ott voltam a megnyitón. Lenyűgöző volt. Egy-két percében kicsit giccses, de tényleg lenyűgöző. Mintha a szervezők jelezni akarták volna: feledhetetlen tizenhat nap elé nézünk. Az volt, valóban, csakhogy ennek hátránya is akad ám: annyi az emlék, hogy nehéz kiemelni egyet is. Ráadásul e helyütt nem egyet kellene…

Azért teszek egy próbát.

Ott voltam „a” magyar–románon. Leírhatatlan az az érzés, amely ott és akkor hatalmába kerített. Ahogy a szurkolók elénekelték a Himnuszt, ahogy a lányok, pardon, hölgyek játszottak, ahogy győztek, ahogy örültek – már azért a másfél óráért érdemes volt három hetet Pekingben tölteni.

Ott voltam az elsőn. Miután Vajda Attila célba ért, elkiáltotta magát: „Köszönöm, Koló!” Majd elismételte az összes vele készült interjú során. Lerítt róla: hogy hálát mondjon Kolonics Györgynek, előrébb való számára, mint hogy beszéljen élete legfontosabb egy kilométeréről. Azért beszélt, persze, oly szimpatikusan, oly szerényen, hogy a végén csak az jutott eszembe: „Köszönöm, Attila!”

Ott voltam a bronzon. Mivel egy napra esett az arannyal, nem volt bonyolult. Illetve… Rohangásztam össze-vissza, hol a vegyes zónában, hol a sajtótájékoztatónak otthont adó teremben, hol az orvosi szoba bejárata előtt igyekeztem anynyi kérdést feltenni Vajda Attilának, hogy abból összejöjjön egy kolumnányi interjú. Mire sikerült, már ment a döntő. Arra esélyem sem volt, hogy a médiatribünre visszaérjek, így a nagy szaladgálás közepette megtorpantam egy kivetítő előtt. Legalábbis messziről úgy tűnt, hogy az, hiszen annyian bámulták, de mire odaértem, és felnéztem, rádöbbentem: ez csak egy eredményjelző. Éppen a 750 méter utáni állást írta ki: 1. Germany, 2. Belarus, 3. Romania, 4. Hungary. Hm, a négyestől ez nem is rossz eredmény. Mivel mindjárt előttünk, a táblát bámulók előtt haladnak el, és negyven másodpercnél több nem lehet vissza, úgy döntöttem, maradok itt. Istenem, de jól tettem. Igaz, 950nél, amikor megjelent az első hajó, leesett, hogy ez nem a négyes, hanem a páros… A fehéroroszok lettek az elsők, a németek a másodikok, míg 999nél úgy láttam (vagy csak akartam látni), hogy a mieink a harmadikok és a románok a negyedikek. Ezernél? Hát… A felirat megjelent: „1. Belarus, 2. Germany” – idáig stimmel. Aztán… Aztán… Na, mi lesz már?! „3. Hu… Megvaaaan! Kozmann György és Kiss Tamás megcsinálta, amire csak a legnagyobbak képesek. Vagy még ők sem. Könnyeztem. Mint három nappal előtte a kézisek negyeddöntőjén. Azt megelőzően tavaly március 4-én, második fiam születésekor. Most meg 72 órán belül kétszer is. Ha így folytatom, szentimentális öregemberként fogok hazamenni…

Így folytattam.

Merthogy ott voltam a vízilabdadöntőn is. Meccs közben nem volt ok sírásra (bezzeg ha az Egyesült Államokban születtem volna…). A végén viszont igen. Az az örömünnep, amelyet 1513 magyar csapott a Jingtung uszodában… Másfél ezren fent, a tribünön, tizenhárman lent, azaz dehogy lent, legfelül, halandók számára már-már elérhetetlen magasságban, mégis mindannyian a fellegekben: így csak mi, magyarok tudunk ünnepelni. És ha Molnár „Papesz” pityereghet a maga 195 centijével, 98 kilójával és 33 életévével, akkor a magam 170/72/33-as mutatóimmal ez nem ciki, ugye? Persze nem érdekelt, hogy ciki-e – de ahogy a lelátón körbenéztem, másokat sem…

Csak az számít(ott), hogy ott voltam.

Jó volt, na.