Győr már Nyugat-Európa

Nem Grúziában kellene lennie? – kérdeztük a 21-szeres válogatott játékostól az ETO UEFA-kupa-kötelezettségére utalva.Nem Grúziában kellene lennie? – kérdeztük a 21-szeres válogatott játékostól az ETO UEFA-kupa-kötelezettségére utalva.

Dehogynem. Csak sajnos megsérültem.

Már megint? Mert éppen azzal akartam kezdeni, hogy a korábbi hosszúhosszú sérülés után milyen jól játszott a tavaszszal s aztán most a hazai UEFA-kupa-meccsen is…

Ez a sérülés annyira nem súlyos, csak azért különösen fájó, mert éppen a bajnoki rajtot és a grúzok elleni idegenbeli mecscset kellett kihagynom miatta. A Debrecen ellen viszont már rendben leszek…

Az edző miatt kellett eljönnie Debrecenből

Ez bizarr. Nem tart a lokistáktól?

Nem. Győri színekben már játszottam Debrecenben az előző idényben, és azt hiszem, kölcsönösen tisztában vagyunk azzal, a Loki és én is, hogy mit köszönhetünk egymásnak. Ott lettem profi játékos, majd válogatott, magyar bajnok, és játszottam több mint kétszázötven NB I-es meccset. Ezt a szurkolók sem felejtették el, még tapsot is kaptam legutóbb…

Hát éppen ez az. Még ma is nehéz megszokni, hogy zöld-fehérben játszik… Miért is szakított végül a Debrecennel, ha már egyszer oda tért vissza Törökországból három éve?

Egyszerű a magyarázat: az akkori edző, Miroslav Beránek nem számított rám. Sérülten ismert meg, nem tudott rólam sokat, és kijelentette, nincs szüksége a játékomra. Márpedig játéklehetőség nélkül az imádott klub sem kellemes hely. Elkövetkezett, amire sem számítottam korábban: elfogadtam a Győr ajánlatát.

Aztán egy interjú szerint abba akarta hagyni a futballt.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy lelkileg annyira megviselt a hosszú sérülés és a diagnózist meghazudtolóan lassú felépülés, hogy többször megfordult a fejemben: véget ért a pályafutásom, többé nem leszek képes játszani. Szerencsére azonban kaptam annyi lelki támogatást, hogy talpra tudtam állni. Először, s ez a fontosabb, mentálisan, aztán fizikailag is.

A válogatott meghívóra már kicsi az esély

Kitől kapott segítséget?

Mindenekelőtt természetesen a családomtól. Aztán a orvosaimtól, dr. Béres Györgytől, aki operált, dr. Mohácsi János csapatorvostól, Nagy Sándor rehabilitációs edzőtől, Vajthó Éva természetgyógyásztól, meg úgy általában a klubtól. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok az ETO-nak azért, hogy sérülésem ellenére, és dacára annak, hogy hosszú ideig csak pénzébe kerültem a klubnak, bátorítottak, segítettek, türelemmel vártak vissza. Szinte nem volt nap, hogy ne hívott volna fel vagy szólított volna meg valamelyik vezető jobbulást kívánva vagy érdeklődve. Kitűnő klub ez.

Feltételezem, hogy a csapat híres lélekgyógyásza, dr. Csernus Imre is hozzásegítette a visszatéréshez.

Néhányszor vele is átbeszéltük a helyzetet…

Ha már a családot említette… Köztudott tény, hogy ön előbb a keresztszüleivel élt, aztán jórészt a nagymamája nevelte fel, s ha ő nem teremti meg gyermekkorában a feltételeket a labdarúgáshoz, ma nem beszélgetnénk. Erről sokszor nyilatkozott, emlékszem,

egyedi gyártású futballcipőjébe is az ő nevét hímeztette a válogatottnál. Hogy van a nagymama?

Köszönöm, nagyon jól, csak kicsit messze. Most , hogy beindult a futballszezon, kevés alkalmunk lesz hazamenni Debrecenbe, de telefonon folyamatosan kapcsolatban vagyunk, most lesz nyolcvanöt éves a nagymamám. Persze a nagy kedvenc már Bíborka, lassan másfél éves kislányom, akiért odavan a dédi, én meg elmondhatatlan boldogsággal látom, hogy milyen örömet szereztünk neki a dédunokával.

Két éve nősült, másfél éves a gyerek, családja tulajdonképpen hálás lehet a sérüléseknek: jóval többet lehetett otthon, mint ha végig játszott volna…

Elvileg igen, de a búskomor családfővel nem sokat érnek. Ez úgy van, hogy nekik is csak akkor jó, ha látják rajtam, hogy nekem jó, hogy azt csinálhatom, amit szeretek: focizhatok.

Reméljük, hogy most már tényleg focizhat, és ha úgy folytatja, ahogy a tavasszal elkezdte, még sok örömük lesz a játékában az ETO-drukkereknek. Jó csapatuk van?

Szerintem jó, még akkor is, ha a rajt nem a legjobban sikerült. Nagy eredmény a múltkori bronzérem, és jó volt részt venni a tavaszi sikerekben, de én már voltam bajnok Debrecenben, a célom itt sem lehet más…

Már öt éve, hogy Gellei Imre beválogatta, és San Marino ellen arra kérte, legyen kezdeményező, induljon el egyedül kapu felé…

Igen, és néhány perccel a kezdés után gólt lőttem. Bevallom, néhányszor már láttam azóta videón azt a gólt.

De újabb válogatott gólok azóta sem kerültek a szalagra, pedig azon kevés régiek közé tartozott, akikben Lothar Matthäus is látott fantáziát.

Igen, így volt, de ha ezt a témát feszegeti: reálisan nézve be kell látni, hogy most nagyon messze vagyok a válogatottól.

Vagyis huszonkilenc évesen már nem számít többé meghívóra?

Sem a korom, sem az, hogy itthon játszom, nem növeli az esélyeimet. Ezzel együtt valahol mélyen ott motoszkál bennem, hogy voltam már válogatott, és jó volna megint odakerülni. Ehhez viszont éppen az kell, hogy az ETO-val sikeresek legyünk, és sokat hozzá tudjak tenni az eredményekhez.

A tízszeres nézőszám még mindig kevés

Nem győzi dicsérni a klubot. Miért jó győri játékosnak lenni?

A miliő miatt. A klubélet fantasztikus, óriási élet zajlik a pályán és környékén. Jó nap mint nap találkozni és beszélgetni a vezetőkkel, alkalmazottakkal, akik a csapatért dolgoznak, látni a létesítményt, figyelni az akadémistákat. Ahányszor csak megérkezem edzésre, és látom az épülő stadiont meg a környezetet, jó érzéssel tölt el, hogy itt futballozhatok. Egy kicsit olyan, mintha Nyugat-Európában lennénk.

De azokat a lelátókat önöknek kell majd megtölteniük… Nem túl nagy kihívás ez?

De bizony az. Ahhoz képest, amit néhány éve olvastam a Sportban, hogy valamelyik bajnokin háromszázan voltak Győrben, már jobb a helyzet, ennek a számnak mostanában stabilan legalább a tízszerese a nézőszám. Az új stadion két hosszanti fedett lelátója tizenhatezres lesz, úgyhogy van még hova fejlődnünk. Persze nagyon érződik, hogy amíg például Debrecenben a miénk volt az első bajnokcsapat, s ezt a szurkolók rendre tízezres telt házzal hálálták meg, itt igen magasra tette a lécet a nyolcvanas évek nagy győri együttese. A szurkolókat akkor elkényeztette az ETO, s ez máig érződik, a városban az UEFA-kupa-szereplés sem akkora szám, mint a Lokinál volt. Ezzel együtt a meccseinken remek hangulatot teremtenek a győri drukkerek, de ha egyszer megint bajnokcsapat lesz Győrben, sokkal több néző tér vissza a lelátókra, ebben biztos vagyok…