Szentimentális hazafi

Tata, június vége, a vívóválogatott párbajtőröző részlege az egyik utolsó keretedzését végzi az Eb előtt. Csattognak a pengék, patakzik a verejték, egymásnak feszülnek a testek – az embernek olykor az az érzése, hogy egy vaskohóban figyeli a termelési folyamatot. Hát igen, a modern élsport nem leányálom, móka, kacagás… Vagy mégis? A szélső páston iskolázó Hormay Adrien mestere, Udvarhelyi Gábor lekapja sisakját, arcára kiül az összetéveszthetetlen „fusés” mosoly, s percekig magyaráz valamit tanítványának. Bár hallótávolságon kívül vagyunk, nyilván ugratásról vagy éppen egy vaskos tréfáról van szó, mert Adrien hátraveti a fejét és akkorát kacag, hogy azt mindenki hallja, még a fejvédőn keresztül is. Aztán folytatódik az iskolázás, újult erővel, frissen, vidáman.

Néhány nappal később Hormay – és a szintén Udvarhelyitanítvány Imre Géza – feláll a dobogó legfelső fokára. Ilyesmire – mármint hogy egy világversenyen valamely fegyvernem férfi és női szakágában is ugyanazon mester versenyzője szerezze meg az aranyérmet, korábban még nem volt példa.

Jól sejtjük, hogy lehet valami összefüggés a fenti tatai jelenet és a kijevi eredmények között? – kérdezzük Udvarhelyit, az amatőr történészt, Napóleon nagy rajongóját, aki becenevét a császár rendőrminiszteréről kapta (talán nem véletlenül, mert bár intrikusnak, cselszövőnek nem mernénk nevezni, az ártatlan ugratás, a mit sem sejtő áldozat megtréfálása ugyanúgy része a repertoárjának, mint a védés-visszaszúrás oktatása).

Maradjunk annyiban, hogy depressziós hangulatban nem lehet készülni világversenyre. De még egy háztömb körüli viadalra sem. Humorérzék hiányában nem várhatnám el a tanítványaimtól, hogy zokszó nélkül szenvedjenek nap mint nap a páston.

A humor olyannyira része az életének, hogy – bevallhatom – e pillanatban, e beszélgetés közben is folyton résen kell lennem, akár az erdei vadnak, mert nem tudhatom, mikor lépek bele valamelyik gondosan előkészített csapdájába. Mint húsz évvel ezelőtt, amikor egy egri bortúránk során megkérdezte, volna-e kedvünk meglátogatni Dobó Katica sírját. S nekünk volt…

Ja, arra céloz, hogy Dobó Katica kitalált személy? Ilyesmi előfordul…

Akkor meg tudtam volna fojtani, de azóta rájöttem, ha hosszabb időt tölt el önnel az ember, akkor észrevétlenül ismeretekre tesz szert, csiszolódik a történelemszemlélete, azaz több lesz, mint azelőtt volt.

A sportban is ez az elvem, mármint hogy az életre nevelem a versenyzőimet. Elsősorban pedagógusnak tartom magam, s csak utána vívóedzőnek. Márpedig a pedagógiának egyik alapelve: időről időre oldani kell a kemény munka során felhalmozódó rettenetes feszültséget. S a feszültségoldásnak nincs jobb módja a humornál. Gondoljon bele: ezen a tavaszon-nyáron kilenc hétvégén kilenc Világkupa-versenyre kellett elutaznunk. És a tét az olimpiai részvétel kiharcolása volt. Látszólag irigylésre méltó program, Marco Polónak is becsületére válna, de ha reggel, amikor felébredsz, azt sem tudod, hol hajtottad álomra a fejedet – ha egyáltalán tudtál aludni, mert éjjel kettőkor érkezett meg a repülőgéped, átszelve hét időzónát –, akkor már kicsit nyűgös vagy. Főleg, ha hetek óta nem láttad a családodat… Ilyen helyzetben egy jó poén csodákat művel.

Azt mondja, versenyzőit az életre neveli.

Első tanítványaim – harmincöten vannak – mindegyike diplomás, és két nyelven beszélő, komoly ember. Természetesen szinte valamennyien abbahagyták már a vívást, de minden évben elmegyünk három napra egy kellemes helyre, az idén például Parádsasvárra, egy nosztalgia-hétvégére. Senki sem szokott hiányozni. Erre büszkébb vagyok, mint a versenyzőim által szerzett ötvenkilenc olimpiai, világ- és Európabajnoki éremre, a 154 magyar bajnoki címre.

Poénok ide, tréfák oda, azért az tényleg nagy fegyvertény, hogy minden létező pekingi kvótás helyet betöltöttek a magyarok párbajtőrben.

– Erre roppant büszke vagyok, rajtunk kívül egyedül a franciák voltak képesek erre. 1989 óta vagyok a szakág keretedzője, azóta sikerült stabilizálnunk a helyünket a világ élvonalában a nyolcvanas évek viszonylagos hullámvölgye után. Manapság – úgy érzem – már-már ideális a helyzet a válogatottban, a kapitány és a keretedzők egy célért, összhangban dolgoznak, nincs fölösleges feszültség. Mikor hallott maga botrányokról a magyar vívósportban, miközben nem egy magyar sikersportágban nem éppen idilli a szituáció?

És ebben nélkülözhetetlen a humor szerepe…

Nemcsak a humoré. A magyar vívósport szereplői felismerték, hogy a nemzeti érdek felülírja a klubérdeket. Egy nagy generáció úgy szeretne lelépni a színről az olimpián, hogy maradandó nyomot hagy maga után. Illetve, többen még Pekinget sem a búcsú színhelyének szánják…

Jó, hogy szóba hozta a „nagy generációt”…

Számomra ennek a nemzedéknek Kovács Iván a megtestesítője. Az egész edzői pályafutásom összeforrt Iván versenyzői karrierjével. 1979, azaz kilencéves kora óta a tanítványom, egyike az első vívóimnak.

Akkor még éppen hogy csak kilépett a Testnevelési Főiskola padsoraiból…

1978. június tizennegyedikén államvizsgáztam, s tizenötödikén beléptem az MTK Csömöri úti vívótermének ajtaján. Azóta ugyanott dolgozom. Nem vagyok vándormadártípus.

Mi vonzotta a víváshoz?

Eleinte semmi, tíz évig a Honvédban öttusáztam, utána váltottam át a párbajtőrre. Tudja, nem voltak kifejezetten jók az életesélyeim: hétgyermekes családban negyedik, utolsó fiúként születtem, ráadásul pénteken, tizenharmadikán. Mégis eljutottam a TF-re, s 1978-ban megkeresett Szőcs Bertalan mesteredző, elhívott az MTKba. Vele is harminc éve dolgozom együtt, ő a lányom nagypapája…

Tényleg az állandóság híve…

Nemcsak ebben. Tudja, a magyar vívósport, sőt a magyar sport legsúlyosabb problémája a szakemberhiány. A legtöbb jó edzőt elcsábítják külföldre, mármint a kurrens sportágakban, azokban, amelyekben ott vagyunk az elitben – természetesen a vívás is ilyen. Mármost engem is csábítottak, éppen elégszer.

De mégis maradt. Miért? Kalandvágyból?

Nézze, negyedszázados ismeretségünk után talán nem hiszi el, de alapvetően szentimentális alkat vagyok. 1964-ben, amikor tizenegy évesen hallgattam a rádióban a tokiói olimpia közvetítését, meg a tízszer felcsendülő Himnuszt, örökre beleszerettem a sportba. Bevallom, képtelen lennék más ország himnuszát hallgatni egy olyan siker után az eredményhirdetésen, amelynek én is részese vagyok. Ezért maradtam. Nyugodtan írja le, még ha patetikusan hangzik is: hazafi vagyok.

Szokott álmodozni?

Képzelje, még azt is szoktam. Van is egy nagy álmom. Csapatarany Pekingben…

Van már olimpiai bajnok tanítványa: Nagy Tímea.

Igen, de a csapat egészen más….