„Apu sunyi volt a pályán”

Az édesapa igencsak magasra tette a lécet. A magyar futball eleddig utolsó, még magasan jegyzett korszakának volt meghatározó csatáregyénisége: hetven válogatott meccsen huszonnyolc gólt szerzett. Akik átélték Kiprich József legfontosabb meccseit, sohasem felejtik el az osztrákoknak lőtt dupláját, amely vb-részvételt ért 1985-ben, vagy azokat a meccseket, amelyeken a spanyoloknak vagy a szovjeteknek lőtt kétkét gólt, hogy csak a legemlékezetesebb fellépéseit említsük, amelyek között persze ott van például az 1986-os brazilverés (Magyarország– Brazília 3–0) is.

Az idehaza Kipu becenéven emlegetett játékosnak ezeket a meccseit jórészt csak videóról láthatták a fiai, de mindketten abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy személyes benyomásokat is szerezhettek édesapjuk játékáról. Dániel, az idősebbik fiú még abból az időből is, amikor a papa klubkarrierje csúcsán a Feyenoordban játszott, abszolút közönségkedvencként. A Hollandiában következetesen Kipricsként emlegetett játékos huszonhat éves korától hat esztendőn át játszott a topcsapatban, négyszer volt kupagyőztes, egyszer holland bajnok, s rendszerint házi gólkirály. Idehaza sokunknak az Eurosport összefoglalóiból rémlik ez az időszak, számtalan „Kiprics”-góllal (a kommentátorok is ragaszkodtak ehhez a kiejtéshez).

Dániel, aki édesapja memóriája szerint jószerével a Feyenoord edzőpályáján és stadionjában nőtt fel, legélesebb emlékeként azt a mérkőzést őrzi, amikor Kiprich József csereként lépett pályára a PSV elleni rangadón.

„Egy nullára vezetett a PSV, amikor aput becserélték a hatvanadik perc tájékán – elevenítette fel a gyerekkori pillanatokat Kiprich Dániel. – Első labdaérintéséből gólt lőtt tizenegyesből, aztán rúgott még egyet, és így nyert a Feyenoord. Erre a meccsre nagyon jól emlékszem…”

Dániel egyébként ezekben a hetekben is Hollandiában tartózkodik, s nem azért, mert gyerekkori emlékei helyszínén szeret nyaralni, hanem próbajátékosként érkezett a másodosztályú RKC Waalwijk csapatához. Két hetet tölt el a tartalékcsapat tréningjein, a jövő héten edzőmeccsen is pályára lép, aztán még az is lehet, hogy kint marad Hollandiában, ahol születésétől hatesztendős koráig élt (majd még egy évig, amikor a papa visszatért az országba a Den Bosch csapatához).

„Akár profiként, akár amatőrszerződéssel tartják kint, az nagy siker lenne, de ha egyelőre nem marad Hollandiában, az sem baj – mondta Dániel lehetőségéről Kiprich József. – Idehaza élő szerződés köti a Pápához, ahol az előző idényben már be is mutatkozott az NB II-ben.”

Dániel arra a kérdésre, hogy sokszor ütközik-e bele édesapja mítoszába Hollandiában, határozottan így válaszolt: „Persze, előfordul, de nem hangoztatom sehol, hogy az ő fia vagyok. Amit apu elért, az az ő érdeme, nem az enyém, nekem magamnak kell bizonyítanom. Ő nem én vagyok. A posztom és a játékstílusom is teljesen más.”

Valóban, Dani védekező középpályást vagy belső védőt játszik, és másfajta megoldások jellemzőek rá, mint a papára, amit ő sajátosan így fogalmaz meg: „Apu sunyi volt a pályán. Kiszámíthatatlan. Én pedig nyíltan, nagy lendülettel játszom, ahogy mondani szokták, a betonfalon is átmegyek, ha kell.”

Édesapja szóról szóra megerősíti a fia által mondottakat, hozzátéve, szerinte Dani szívósabb, eltökéltebb, mint amilyen ő volt ilyen idősen. Igaz, tehetjük hozzá, ő akkor már ifjúsági válogatott, hamarosan pedig nagyválogatott lett egy nem is akármilyen nemzeti csapatban…

Persze, mindez a fiai számára sem elérhetetlen cél. Mindketten örökölték apjuk magasságát, Dániel már el is érte a száznyolcvanhét centimétert, a tizennégy éves Dávid persze még nem, de nem kétséges, hogy ő is magas lesz. Sőt, vékony testalkatával főleg ő emlékeztet Kiprich Józsefre. És nem csak azzal… A büszke báty maga jelentette ki, hogy „Dávid egy az egyben úgy játszik, mint apu”.

„Nem lehet kiismerni, váratlan, de többnyire jó megoldásokat alkalmaz – folytatta öccse bemutatását lelkesen Dani. – Ha nem jön közbe

semmi, szerintem parádés futballista lesz belőle, ezt nagyon komolyan mondom. Nem titkolom, hogy tehetségesebb, mint én, és nagyon büszke vagyok rá.”

Dávid édesapja nagy pillanatait többnyire a testvérével együtt agyonnézett videokazettákról ismeri (a Feyenoord 1992–1994-es gólöszszefoglalói vannak a kedvenc szalagjukon), de arra azért ő is emlékszik, amikor Kiprich József harminchárom évesen ciprusi bajnok és kupagyőztes lett, majd még visszatért Hollandiába, s végül újra szép pillanatokat élhetett át Tatabányán, ahonnan indult. Dávid egyelőre maga is Tatabányán játszik (ahol Kiprich József ma is él), de ha befejezi az általános iskolát, minden bizonnyal a felcsúti Puskás Ferenc Akadémián folytatja a pályafutását, ugyanis már jelezték, hogy szívesen felveszik a növendékek sorába a „kis Kiput”. Az édesapának csupán egyetlen fenntartása van ezzel kapcsolatban: az, hogy Felcsúton a szakmai stáb tagja Vincze István is… Ez persze csak vicc, a tatabányai nagy generáció két legendás tagja szokásos zrikáinak egyike…

S ha már a zrikáknál tartunk…

A Kiprich fiúk nagy Chelsea-drukkerek, ezért aztán az idei tavaszon sok fájó megjegyzést hallhattak az apukától, aki a Manchesternek drukkolt…

Ha viszont bárki azt kérdezi Dánieltől és Dávidtól, hogy ki a példaképük, gondolkodás nélkül rávágják: „Hát persze, hogy apu!”

A Hollandiában és Magyarországon ma is közkedvelt „Kipu” pedig, ha csak teheti (profi edzőként persze ő is meglehetősen elfoglalt a hétvégéken), ott van a fiúk meccsein, s a srácok előszeretettel kérik ki véleményét a mérkőzések után, és megbeszélik a történteket.

És ha már az apáknál és a fiúknál tartunk: reméljük, mihamarabb valamelyik Kiprich fiú ragyogó gólját közvetítheti a magyar válogatottban ifjabb Knézy Jenő, olyan emlékezetes találatokat, amelyek egykor az édesapjának jutottak riporterként Kiprich József révén…