Menekültből olimpikon

Európában túlságosan keveset beszélünk az utóbbi évtizedek afrikai borzalmairól. Olykor-olykor megjelenik néhány kép a híradókban arról, hogy milliók menekülnek egyik országból a másikba, anyák kötözik zsinórral gyerekük kezét a sajátjukhoz, hogy el ne veszítsék egymást a tömegben, mégis ezer és ezer gyermek szakad el a családjától, marad árván annak ellenére, hogy esetleg még élnek a szülei. Lopez Lomong majdnem 11 éven át élt úgy egy kenyai menekülttáborban, hogy édesanyja ugyanennek a tábornak a lakója volt, útjaik mégsem keresztezték egymást. De Lomong nem is menekülés közben veszett el, miként sokan, őt elrabolták.

Szudánban 1983 óta dúl a részben vallási hátterű polgárháború, s Lomong hatéves volt, amikor az ország déli részén fekvő Kimotongban a katolikus misére katonák törtek be. A jelenlévőket a földre parancsolták, s amikor Lomong édesapja megpróbált ellenállni, puskatussal megütötték. A gyerekek többségét összeszedték és elvitték. A katonai táborban százasával zsúfolták őket egy helyiségbe, alig adtak nekik enni, s ha ki akartak menni, verést kaptak. Lomong körül sorra haltak meg a társai. Ez 1991-ben történt.

Ma is mentőangyalként gondol megszöktetőire

Egyik éjjel három ismerős tinédzser fogta kézen, azt mondták, a mamájához viszik. Két vagy három napon át menekültek, amíg a kenyai határhoz értek.

„A három fiúra mint mentőangyalaimra emlékszem – szokta mondani Lomong, amikor élete történetéről beszél. – Szerencsénk volt, hiszen menekülés közben sok gyereket megettek a vadállatok, másokat a katonák lőttek le.”

Családja azt hitte, odaveszett. A falu lakói hiába kutatták át a környéket, nem találták a gyerekeket. Meggyászolták őket. Lomong a szüleit és két fivérét hitte halottnak, 12 éven át élt úgy, hogy azt hitte, árva. Családja ugyancsak menekülni kényszerült, elhagyták Kimotongot, ők is Kenyába kerültek.

Misszionáriusoktól tanult meg írni, olvasni

A menekülttáborban Lomongot eredeti neve, Lopepe helyett Lopeznek kezdék el hívni. A gyerekek oktatásban részesültek, a tanító egy fára akasztott táblára írt, ők a porba rajzolták a betűket. Szabad idejükben fociztak, futkároztak. A sydneyi olimpia idején Lomong a barátaival nyolc kilométert futott, és öt kenyai shillinget fizetett azért, hogy televízión megnézhesse a játékokat. Michael Johnson 400 méteren aratott győzelmét is látta.

„Azt mondtam magamnak, úgy szeretnék futni, mint az az ember” – emlékezett Lomong, s a szerencse egy évvel később mellé szegődött.

A misszionáriusoktól megtudta, hogy a Kakuma tábor lakói közül körülbelül 3500 szudáni árva utazhat az Egyesült Államokba. Az előírások szerint levélben mondta el történetét, s egy hét múlva választ kapott kérésére: mehetett Amerikába. Robert és Barbara Rogershez került, akik három (majd később újabb három) szudáni fiút fogadtak be, s amikor értük mentek a reptérre, Lomong nem győzött csodálkozni, hogy autóval viszik haza. Azt hitte, ugyanúgy gyalogolnak majd, ahogy gyalog tették meg az utat a reptérig Kenyában. Az első éjszaka a lámpát sem kapcsolta le, mert nem tudta, miként működik, és azt sem, hogy a zuhanyban szabályozható a meleg és hideg víz összetétele.

„Nagyon erősen mosakodtam – mesélte Lomong már később nevetve –, azt hittem, hogy a fehér emberek a zuhanyozástól fehérek.”

Az iskolában azonnal kitűnt tehetségével, s egy pillanatra sem tévesztette szem elől célját: futni akart az olimpián.

A középiskola után előbb egy virginiai egyetemre került, ám ennek távfutóprogramja nem volt elég erős. Más futók javaslatára az Északarizonai Egyetemre iratkozott be, oda, ahol az amerikaiak magaslati edzőtábora található. 2006 őszén 10 000 méteren megnyerte az egyetemi mezeifutó-bajnokságot, a tanév végén 1500 méteren lett bajnok. Az idén az olimpiai válogatón 800 méteren (1:45.58) ötödik volt, így nem került be a csapatba, ám ezerötszázon bronzérmes lett, amivel kiharcolta a pekingi repülőjegyet. Ezen a távon egyéni csúcsa 3:36.36 perc.

Edzője szerint bármire képes lehet

„Lopeznél hiányoznak ugyan az alapok, de rendkívül elszántan edz, ezért bármire képes lehet” – magyarázta edzője, John Hayes.

Lomongot 2003-ban egy barátja hívta fel telefonon azzal a hírrel, hogy egy nő, aki valószínűleg a mamája, Kenyában keresi őt. Rita Namana néhány nappal korábban hallotta, amint valaki a fia nevét említette, s azt állította, életben van. Keresni kezdte, s megtalálta. Akkor még csak telefonon beszéltek. Ennek során Lomong számára bebizonyosodott, hogy az asszony tényleg az édesanyja, s megtudta, családja átvészelte a borzalmakat. Időközben még egy fiú- és lánytestvére is született. Hosszú ideig ugyanabban a menekülttáborban tartózkodtak, majd szülei, más szudániakhoz hasonlóan, a Nairobi melletti Jujában telepedtek le – édesapja időközben meghalt. Lomongnak nem volt pénze, hogy odautazzon, sőt – mivel még nem kapta meg az amerikai állampolgárságot – útlevele sem. Tavaly júniusban lett amerikai állampolgár, augusztusban pedig meglátogatta édesanyját. A karácsonyi szünetre ismét Kenyába utazott, úgy vélte, békében tölthetik az ünnepeket. A választások nyomán kitörő zavargások miatt azonban újra menekülniük kellett. Bár edzője azonnal felvette a kapcsolatot az amerikai követséggel, és elintézte, hogy Lomongot a reptérre vigyék, ő nem hagyta magára családját. Biztonságos helyen bérelt számukra szobát, egy hónapig ő maga sem edzett, s csak februárban tért vissza az Államokba.

Az egyetemen vendéglátást tanul, azt tervezi, hogy egyszer, amikor végre béke lesz Szudánban, szállodát nyit, s a turizmus fellendítésével segíti egykori hazáját és honfitársait.