Köszönjük, Ági!

Mottó: „Bármi lehetséges. Mondhatják bármire, hogy 90, 50 vagy 1% az esély, hogy valóra váljon, de csak az a fontos: higgyünk benne, és küzdjünk érte.”

Lance Armstrong (a www.kovacsagnes.hu honlapról)

El akarták küldeni. „Nem lesz belőled jó úszó soha” – mondták neki 13 esztendős korában. Sírva fakadt. Sírva fakadt, de a törékenynek látszó kislány már akkor erős volt. Erős és akaratos, olyan, aki sohasem adja fel az álmait. Mondhatnak neki akármit, biz’ isten ő lesz egyszer a legjobb.

Kovács Ágnes akkor, 1994-ben ahelyett, hogy hallgatott volna a Kőér utcai szakemberekre, nekidurálta magát, még elszántabban készült nap mint nap, hatalmas motivációval járt edzeni. Hónapokkal a számára kegyetlenséggel felérő, mindazonáltal pluszenergiákat mozgósító ítéletet után bajnoki bronzéremmel a nyakában mosolygott az őt néző edzőkre. Mondani sem kell, hamar megváltozott a szakemberek véleménye…

Tizennégy esztendő telt el azóta. A kislányból érett nő, a tucatúszónak tartott sportolóból világsztár lett. Elképesztő: az 1994-ben történteket követően 1997-ben, majd 1998-ban is Európa legjobb női sportolójának választotta a felettébb tekintélyes Swimming World Magazin. Nem beszélve az 1996-os hőstettről, az atlantai bronzéremről vagy akár az 1995-ös (!) Eb-bronzról. A kezdeti sikerekkel természetesen nem elégedett meg (nem az a fajta), a végeredmény, azt gondolom, mindenki előtt ismert. A sydneyi olimpián megkoronázott királynő ma utoljára lép a rajtkőre. Kavarognak az emberben az érzések, az emlékek, a felejthetetlen emlékek, amelyek Kovács Ágihoz kötik. Amikor a firenzei Európa-bajnokságra menet közös fotó készülhetett vele, amikor a fukuokai világbajnokságon a győztesnek járó, sült tökre hajazó kabalafigurával a kezében angyali mosollyal járt körbe az őt ünneplő, a Thorpe-lázat azokban a percekben elfelejtő japánok előtt, amikor azon a bizonyos reggelen ott, 15 ezer kilométerre a hazától a mai nap i g m á moros pillanatokat, libabőrt előidéző hajrával, az utolsó öt méteren előzte meg az amerikai Kristy Kowallt, s csapott piros-fehér-zöld színekben pompázó körmű ujjaival elsőként a célba.

A dobogó tetején elsírta magát.

Több millió honfitársunk sírt vele.

Most búcsúztatunk. Pityeregve búcsúztatunk. A Kőér utcai uszoda nyolcas pályája üres lesz nélküle. A nevét az olimpiai bajnokságot nyerő uszodai sportolóknak kijáró márványtábla őrzi a Margitszigeten. Az emlékek viszont bennünk élnek.

Köszönjük, Ági!

Engedd meg, hogy a trófeák, az első helyezések árnyékában meghúzódó athéni produkciód felelevenítésével búcsúzzunk sportpályafutásodtól. Mert egy negyedik helyezés is kiválthat szívszorítóan kellemes érzéseket, arról nem beszélve, hogy a mai napig a fülemben csengenek az előző olimpiai 200 méter vegyes fináléját követően szavaid: „Ez a negyedik hely olimpiai bajnoki aranyéremmel ér fel.”

Fel, bizony!

Igen, mert ebben a felgyorsult, eltorzult világban a hősöket sem becsüljük meg úgy, ahogy igazán kellene, sőt... Hamar elfelejtődött a sydneyi mámor, az azt megfejelő vbarany, mást sem lehetett hallani, mint hogy Kovács Ági Amerikában elfelejtett úszni. Durvábban: „Ledönti a saját maga által felállított szobrot.”

Pedig csak egy baj volt a tengerentúli kalanddal – már ha a phoenixi egyetemen való tanulást annak nevezhetjük. Szóval, csak egy gond volt vele: messze volt. Messze volt tőlünk.

Hiányzott.

Amúgy rá jellemzően odakint is rendre készségesen állta a sajtó telefonos hadát. Amúgy tanult. Elsősorban tanult. És úszott. Lehet, sokaknak fájt, hogy már nem kizárólag úszásból állt az élete. Mindazonáltal a tankönyvek mellett ülve is behúzott egy rövid pályás Ebbronzot Riesában… Ahol többek között azért indult el, mert a puszta jelenléte is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 2006os Eb-t Budapest rendezhette. Az apró szurkapiszkák ugyanúgy erősítették, mint az őt 13 éves korában eltanácsolni igyekvő edző szavai – „Kicsit korai még leírni engem!”

A szerencsés kimenetelű autóbalesete mellett egy felettébb rejtélyes betegség is hátráltatta, az orvosok még Lyme-kórral is ijesztgették, aggódtunk, rendkívül aggódtunk érte.

Nos, ezután, koronával a fején odaállt Athénban, és a 200 méter vegyes döntőjében negyedikként csapott célba. Nem siratta a talán egy centiméter híján megszerzett harmadik helyet, hogy éppcsak lecsúszott a dobogóról – boldogan ünnepelte a csúcsot. A csúcsot, mert amit megígért, teljesítette: a példakép, Egerszegi Krisztina 1993-as országos csúcsát adta át a múltnak.

Méltó utóda volt Egérnek!