A szél néha a barátja, néha az ellensége Igaly Diánának

Magányos sport a lövészet?
Eléggé. Ma például teljesen egyedül edzettem. Sajnos odáig fajult a helyzet, hogy már csak én készülhetek a lőtéren, ezért kell sokszor vidékre utaznom, hogy a csapattal lehessek. A versenyeknek ugyanis megvan a maguk megszokott ritmusa, amelyet egyedül nem tudok szimulálni. Úgyhogy ha erre van igényem, elmegyek Balatonfűzfőre vagy Sarlóspusztára, és beállok a többiek mellé edzeni.

Mennyire sűrűsödött be a programja nem sokkal az olimpia előtt?
Nincs időm túl sok mindenre. Az olimpia előtt jó néhány kötelességnek kell eleget tenni, nemcsak edzések vannak, hanem támogatói rendezvények is. De ez ilyenkor természetes.

Ki segít? Lehet még egyáltalán egy olimpiai bajnoknak tanácsokat adni?
Persze, hogy lehet. A klubedzőm édesanyám, a felkészítő edzőm pedig Vasvári Erzsébet. Ki ismerne, ha ők nem?

Előfordul, hogy szigorúak?
Igen, de el is várom, hogy azok legyenek. Elég rutinos versenyző vagyok ahhoz, hogy ne vegyem be azokat a szövegeket, amelyeket mondjuk normál esetben egy anyuka mond a gyerekének. Hogy még akkor is dicséri, amikor nincs is rá oka. Én elvárom, hogy szépítés nélkül megmondják a véleményüket, hogy figyelmeztessenek arra, amit elrontok, mert csak akkor tudok javítani. Ők akkor is tudnak segíteni, amikor kudarcélmény ér, mert a versenyzésnek a lelki része is nagyon fontos, a rossz eredmények után fel kell állni a padlóról. Ilyenkor persze ott a család, a párom és a gyermekem is.

Ők hogy viselik a mostani hajszát?
Egészen jól. A párom sportember, nem kell neki megmagyaráznom, milyen nagy szükség van az edzésekre, teljesen tisztában van vele, milyen egy sportoló élete, a gyermekem meg pláne, hiszen ebben nőtt fel. Neki természetes, hogy nyáron alig találkozunk, ráadásul már felnőtt fiatalember, nem akar állandóan az anyukája szoknyája mellett ülni. A kapcsolatunk nagyon jó, maximálisan mellettem áll, és támogat. Azzal is, hogy az élete rendben van, az életfelfogása jó – emiatt tehát nem kell aggódnom. És ez jó, nagyon jó. Mert amúgy csak kapkodom a fejem a kamaszkori rettenetes történeteket hallva. Mi ezekből szerencsére kimaradtunk.

Mindig úgy gondoltam, még mielőtt egyáltalán beszélgettünk volna egymással akkor is, hogy önből rengeteg pozitív energia árad. Honnan merít erőt ehhez az optimista életszemlélethez?
A rosszban is mindig próbálok valami jót keresni – ez tényleg így van. Még csak a sebeimet sem nyalogatom túl sokáig, inkább megpróbálom megoldani a problémákat. Úgy emlékszem, ez mindig is így volt az életem során. Persze mindenkinek vannak mélypontjai, de olyankor a családom és a barátaim segítenek.

Volt már valaha az életében nagy gödörben?
Igen, bár nem kifejezetten a gödör szó illik rá. Életem legborzasztóbb szakasza volt, amikor a kezem között halt meg édesapám. A halálával nemcsak szeretett családtagomat veszítettem el, hanem az edzőmet, a lelki támaszomat is. A mai napig nem tudom jól kezelni ezt a veszteséget. Persze az élet megy tovább, de minden egyes mozdulatom, minden egyes lövésem után ott lebeg előttem, vajon apu mit mondana, vajon örülne-e, büszke lenne-e... Jó érzés, hogy ha valamit jól csinálok, biztos vagyok benne, hogy boldog ott fenn. Ez is visz előre.

Jó, hogy mindig talál motivációt. Ennyi év után ez sem lehet könnyű. Hány éve is kezdte?
Májusban volt huszonnyolc, és mindig találok újabb és újabb motivációt. A legfőbb talán az, hogy egyszerűen imádom ezt a sportot. Már az jó érzéssel tölt el, hogy újra lőállásba állhatok, és megmérethetek. Fizikailag és szakmailag is érzem még magamban az erőt, amely a versenyzéshez kell, és bár érnek kudarcok, a siker mindenért kárpótol.

S most közeledik a legnagyobb, legfontosabb erőpróba, az olimpia.
Minden sportoló vágyálma, hogy olimpiai bajnok legyen, hiszen négyévente egy hónapig erre az eseményre figyel a világ, még az is, aki nem szereti a sportot. Igen, tényleg ez a csúcsverseny, éppen azért, mert négyévente csak egyszer van.

Mire számít Pekingben?
Ha tavaly ilyenkor megkérdezte volna, az lett volna a válaszom: arra, hogy előbb szerezzek kvótát Pekingre, hiszen akkor még nem volt. Annak tükrében, hogy most már biztosan indulok, arra számítok, hogy bekerülök a legjobb hatba. Aztán ott már bármi megtörténhet.

Van a sportlövészetben formaidőzítés?
Minden sportágban van. Annak ellenére mondom ezt, hogy lövészetben eléggé kiélezett az idegi harc is. Nem elég, hogy szakmailag mindent megtettél, és technikailag jó vagy, az adott napon, az adott pillanatban az idegek harca dönti el, ki lesz az olimpiai bajnok. Azért vagy ott, mert ott a helyed, mert a legjobb tizennyolc egyike vagy. Azokat a lövőket, akik ott állnak majd a versenyen, két éven keresztül szelektálták – a krém lesz ott, mind-mind dobogós volt világversenyeken. Úgyhogy csak az számít, ki milyen napot fog ki.

Önnek mi az erőssége?
Talán a harcosságom. Több olyan versenyem is volt, amelyen nem voltam csúcsformában, sőt, még formában sem, de harcosan, keményen küzdöttem, és azt vettem észre, vannak bennem olyan tartalékok, amelyeket a nehéz helyzetekben elő tudok varázsolni. Bízom benne, hogy ez Pekingben is segítségemre lesz.

Az életben is ilyen harcos?
Igen. Előfordul, hogy túlságosan belemélyedek egy-egy ügybe, magammal ragadok embereket, hogy velem küzdjenek. Nem riadok vissza a szélmalomharctól sem.

Ha azt mondom, Peking?
Egyelőre megfoghatatlan számomra. Maga a helyszín abból a szempontból nem jelent sokat, hogy nekem nem számít, Kínában vagyunk, Amerikában, vagy Szlovákiában. Nekem csak az a fontos, hogy most ott rendezik a játékokat: Peking nekem most az olimpia szinonimája. Már augusztus másodikán kiutazom, így a versenyig meg tudom szokni az időjárást, az ottani viszonyokat, remélhetőleg ki tudom zárni a zavaró körülményeket.

Például mivel? Leül rajzolgatni? Azt mondják, a lövők biztos kezűek, tehát feltételezhetően jók mindabban, amihez kézügyesség kell. Igaz ez?
Gyerekkoromban hímeztem, rajzoltam, és nem is voltam ügyetlen. Az utóbbi években azonban már nem bírom az ülő elfoglaltságokat, nincs idegem szöszmötölni. A mentalitásomnak megfelelően pörgős csaj vagyok. Szeretek pingpongozni, és korábban kézilabdáztam. Szóval a labdajátékok fekszenek nekem.

Milyen poszton játszott?
Voltam védekező játékos, azután meg kapus, mert az edzőnk azt mondta, eszeveszett vagyok, simán belegyalogolok a lövésekbe. Márpedig a kapus fő ismérve az, hogy nem fél a labdától. Hát én nem féltem. Viszont jobban szerettem futkározni a pályán, mint a kapuban ácsorogni, talán ezért is nem ragadtam meg a kézilabdapályán. Ugyanakkor a kapus egy kicsit hasonlít a lövőhöz. Neki is minden mozdulatot le kell követnie a pályán, hogy fel tudjon készülni a következő lépésre. Ugyanúgy, mint nekünk. A repülő korong, a szél, sok minden belejátszik a verseny alakulásába. És két másodpercem van az egészre.

Lehet a szél az ember barátja?
Nekem a szél Athénban a barátom volt, nem tudott kikezdeni. Pedig fújt. Aztán persze vannak helyzetek, amikor az ellenségemmé válik – ez mindig az adott szituációtól és a formámtól függ. Ha jó formában vagyok, a fejem tetején is ugrálhat valaki, akkor is eltalálom a korongot. Ez kellene Pekingben is. Aztán ha már ott vagyok a döntőben, úgyis a saját magam harcát kell megvívnom, a saját kis ördögeimet kell legyőznöm, félretéve, kizárva „őket” – amennyire lehet...