Három a magyar igazság

Mi vagyunk a legjobbak a világon.

A köszönés után ezzel a mondattal teszik vízbe az első edzésre érkező pólóspalántákat, akik aztán ezzel az öntudattal élik le egész életüket. Joggal: ahogy a sarokban elhelyezett éremlajstrom is sugallja, a vízilabda-történelem legsikeresebb nemzete vagyunk, pólósaink többet nyertek, mint a vonatkozó lista második és harmadik helyezettje együttvéve. Az olimpiákat alapul véve tehát bizonyított a tétel, főleg mert a legutóbbi két olimpia bajnoka Kemény Dénes válogatottja lett, a mester pedig újabb rekordot űz: nem volt még olyan szövetségi kapitány, aki egyhuzamban három olimpia aranyát gyűjtötte volna be, ő lehet az első. Márpedig ez a lehetőség Kemény elmondása alapján sokat nyomott a latban, amikor Athén után úgy döntött: vállalja a „melót”, azaz folytatja a válogatott vezetését, ahelyett, hogy márványtáblás életművet hagyva maga mögött, fejedelmi fizetés fejében mondjuk az USA feliratú sapkában tempózóknak próbálná megtanítani, amit még nem tanultak meg.

Jellemző, hogy a nehezebbet választotta. Ilyen az egész garnitúra: edzővel, játékossal, vezetővel együtt zsigerből azért létezik, hogy a magyar vízilabda továbbra is világelső legyen, márpedig ahhoz, hogy e tény újra tudatosuljon mindenkiben, az olimpia megnyerése a legjobb eszköz.

Mindazonáltal barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy 2004 óta is csak nyerni képes a válogatott, hiszen inkább csak azt nem, legalábbis amikor a legjobban kellene. Talicskányi ezüstérmet hozott ugyanis az azóta eltelt idő: volt ebben a sorozatban világbajnokság, Világkupa, Világliga és Európa-bajnokság, ráadásul egyetlen, de annál aggasztóbb kivételtől eltekintve mindig Szerbia vitte el előlünk az aranyat. A kivétel a 2007-es vb, amikor a horvátok agyonverték őket az elődöntőben, aztán a fináléban minket is bedaráltak, jelezve: immár nemcsak a megszokott Szerbia, hanem Horvátország is egyenrangú ellenfél.

Az említett döntők általában egygólos különbséggel értek véget, de itt is van kivétel. Igaz, két Világliga-finálé, márpedig ez a legkevésbé fontos rendezvény a felsoroltak közül. A 2007-es 9–6-os vereséget még meg lehet emészteni, ám a két esztendővel korábbi 16–6-os mészárlás a pokolszerű Belgrád és a finoman fogalmazva is vegyes magyar összeállítás ellenére is rémálmokat okoz.

Az olimpia azonban más.

Lépten-nyomon ezt mondja a válogatott minden tagja, nem utolsósorban a szövetségi kapitány. Az öt karika gondolata szent és sérthetetlen – idézet a mestertől –, aminek jókora hatása volt a lajstromozott ezüstökre is. Elvégre mindkét nagy győzelem, azaz Sydney és Athén után is kicserélődött a csapat harmada, a 2004 után beépítésre kiszemelteknek azonban nem minden tagja teljesített azonnal úgy, ahogy az elképzelések szerint a játékokon fog. Ám az utólag feláldozottnak tűnő finálék – Eb-től vb-ig – nem lesznek hiábavalók, ha augusztus 24-én Szivós Márton mondjuk bevégzi szólóját, Varga Dániel megcsinálja, amit tud, Varga Dénes meg bekkel is, ha úgy hozza a szükség. Feltéve persze, hogy mindannyian bekerülnek az utazó keretbe, hiszen nálunk ez sem egyszerű. Ezen törvény egyszemélyes megtestesítője Kiss Csaba, aki ügyes balkezes lévén a világ bármelyik válogatottjának kezdőembere lehetne, de a magyarban van másik három világklasszis balkezes, így még az előzetes keretből is kimaradt.

Nemcsak mi vagyunk viszont eleresztve príma pólósokkal, a horvát és a szerb alakulat számára sem lehetetlen feladat immáron két majdnem egyformán erős hetes kiállítása, és a rosszkéz-oldal jobbkezesekkel való feltöltése sem szükségszerű.

Néhány hagyományos rivális azonban elhullott az évek során. Olaszország például hiába adja Európa jelenlegi legjobb klubcsapatát, a settebello sehol sincs: a Pro Recco sem az olasz pólósok miatt világverő – köztük három magyarral. Az orosz válogatott pedig ki sem jutott a játékokra, holott 2000-ben még vele vívtuk a döntőt. Nemcsak eltűnő, hanem feltűnő ellenfél is akad, méghozzá nem is rossz: Montenegró. Hogy mást ne mondjunk, az ország büszkesége, a Primorac Kotor többek között éppen magyar kluboktól szipkázza el a játékosokat: két olimpiai bajnok, Kiss Gergely és Steinmetz Ádám is ott folytatja az olimpia után. Az állam fiatal volta hátrány azonban, hiszen a válogatott hiába tehetséges, nem rutinos – mindenesetre csoportellenfelünk, akárcsak Ausztrália, Görögország, Kanada és Spanyolország. Ha a hatosukat megnyerik a mieink, akkor pihenés gyanánt nézhetik, amíg a másik ágról Horvátország vagy Szerbia kénytelen a középdöntőben is küzdeni, hiszen csak a csoportgyőztesek jutnak egyenesen az elődöntőbe – a másodikok és harmadikok keresztbe játszanak. Egyúttal az is biztosnak tűnik, hogy valamelyik délszláv nagyágyúval legkésőbb az elődöntőben találkozik a magyar csapat.

Ehhez jön még, hogy júliusban Európa-bajnokság is lesz, ami kevésbé fontos, elvégre egy nyáron nehezen lehet kétszer is csúcsformába lendülni. Ám a magyar válogatott a köz és saját elvárása alapján is köteles nyerni mindenhol, úgyhogy egyensúlyozni kell a csapatépítés és az eredményesség között.

Ha pedig bármi baj adódik Pekingig, elég, ha a fiúk felnéznek a falra a szigeten: ott a bizonyíték, hogy már megcsinálták. Kétszer. Harmadszorra is menni fog.