Változott a szerepe

Nem lehet nem észrevenni, mi lyen kiváló formában kézilabdázik az augusztusban már 37. születésnapját ünneplő átlövő. A Magyar Kupában csapata legeredményesebb játékosa volt 4.5 gólos átlagával, s múlt szombaton, a Pick-Szeged elleni bajnoki döntő első meccsén is négyszer talált az ellenfél hálójába.

Erre mondják azt, hogy másodvirágzás? – kérdeztük „Csárlitól”.

Azt hiszem, igen. Érdekes, úgy érzem magam, mint húszévesen.

S mi ennek az oka? Talán a szerelem?

Á, visszahúzódó életet élek, jelenleg facér vagyok. Más ennek a magyarázata. Több mint egy éve megkíméltek a sérülések – ilyen hosszú „egészséges” időszak alig volt a pályafutásomban, hiszen mindkét térdemet, valamint a kezemet is operálták már –, jól sikerült a felkészülésem az idényre, s úgy érzem, simán állom a versenyt a fiatalokkal.

Persze már nem hatvan perceket tölt a pályán, mint fénykorában. Pardon, az első fénykorában…

Rendszerint a huszadik perc táján küld pályára Mocsai Lajos edző, általában Ilyés Ferenc helyére, s utána sokszor végig a pályán is maradok. Harminc, harmincöt perc nekem már elég – nem mintha nem tudnék végigküzdeni egy egész meccset –, s így kellőképpen friss tudok maradni a hajrában is, amikor el lehet dönteni egy mérkőzést. Szóval némiképp változott a szerepköröm ahhoz képest, mint amikor 2003ban a világbajnokság gólkirálya lettem.

Vagy ahhoz képest, mint amikor 1989-ben a Pánamerikai bajnokságon első nagy sikereit érte el kubai nemzeti mezben.

S akkor már két éve kerettag voltam, azaz huszonegy éve játszom válogatott szinten. Olyan társaim voltak, mint Rolando Urios Fonseca, Julio Fis, vagy a hajdan a magyar válogatottban is szereplő Díaz Ivo, és szegény Hernández Vladimir, aki már nincs közöttünk.

Melyik válogatott az erősebb, a kilencvenes évek első felének kubaija vagy a tíz évvel későbbi magyar? Hiszen mindkettőben játszott.

A magyar, mert szervezettebb volt. Persze időközben rengeteget változott, fejlődött a kézilabda. És azt se felejtsük el, hogy tizenöt évvel ezelőtt mi még – én is – pályafutásunk elején tartottunk.

Ismeri a szombati ellenfelet?

Hogyne, nagyszerű csapat a Rhein-Neckar Löwen, hemzsegnek benne a lengyel és német világklasszisok, és ott van Buday Dániel, a válogatott irányító is. Nüanszok döntenek majd, bízom benne, hogy a mi javunkra. Nagyon készülök a KEK-döntőre, ha már a hat évvel ezelőtti BL-finálét nem sikerült megnyernünk… Az máig megemészthetetlen kudarc marad számomra. Ha most kupagyőztesek leszünk, ezzel koronáznám meg a klubpályafutásomat. Hinné, hogy lassan tizenegy éve játszom Veszprémben?

Igen, mert utánanéztem. Itt is marad Veszprémben, ha már nem kézilabdázik?

Az azért még odébb van, 2010-ben jár le a szerződésem, s az sem zárható ki, hogy hoszszabbítok. Habár a negyvenes éveimben már nem nagyon kézilabdáznék, inkább az üzleti élet felé fordulnék.

Szóval marad?

Nem hiszem, Havannában van egy szép lakásom, s a két lányom is ott él. Hiába lakom már tizenegy éve Magyarországon, hiába tanultam meg a nyelvet – persze messze nem tökéletesen –, azért a szívem itthonról hazahúz. Különben sem szakadt meg a kapcsolatom az „óhazával”, a menedzserem is kubai, itt Veszprémben mindenki ismeri Carlost – mert őt is így hívják.