Megszakadt a szívük

Ez volt Zinedine Zidane első világversenyre (feledhetőt nyújtott), itt robbant be a köztudatba a portugál Vítor Baiának szemtelen, löbbölős gólt lövő cseh Karel Poborsky, ráadásul ez volt az első, 16 válogatott számára megrendezett Európa-bajnokság.

A futball hazatért – hangzott a nyolc helyszínen lebonyolított viadal szlogenje, és tényleg: a labdarúgás őshazája, Anglia adott otthont a tornának. A mérkőzések 150 országba jutottak el a televízión keresztül, átlagban 220 millióan ragadtak a képernyők elé (meccsenként természetesen), összesen 6.9 milliárdan látták az összecsapásokat, szóval osztatlan sikert aratott a sportág történetének tizedik Európa-bajnoksága.

Bár ha az angolokat kérdezik, nem biztos.

Ők ugyanis Eb-arannyal szerették volna megünnepelni mindmáig egyetlen világbajnoki győzelmük 30. évfordulóját, amire volt is esélye Terry Venables gárdájának. Néhány név az akkori együttesből: Alan Shearer, Teddy Sheringham, Steve McManaman, Darren Anderton, David Platt, Paul Ince.

No meg a másik Paul.

Gascoigne.

A meglehetősen ellentmondásos, állandóan hepciáskodó, egyébként alkoholista, angol létére mégis futballvirtuózként emlegetett játékost akkoriban nagyobb tisztelet övezte, mint a királynőt, és alighanem azon múlott államférfiúi karrierje, hogy nem nőtt húsz centivel magasabbra. De erről majd később.

Miután az angolok legyőzték a skótokat a sorsdöntőnek bizonyuló csoportmérkőzésen (a „kistestvér” nem is jutott tovább), amelyen Gazza a futballtörténelem egyik legszebb gólját lőtte (a halálos találat előtt esernyőcsel a tizenhatosnál), s lehengerlő játékkal mákszemnyi esélyt sem adtak a végső győzelemre esélyes hollandoknak (Shearer és Sheringham duplájával 4–1), nem csoda, hogy már az egész ország a döntőbe várta a Venables-fiúkat. További lelki munícióval a spanyolok elleni negyeddöntő szolgált: alapvetően nem is az, hogy Gascoigne-ék léptek tovább, sokkal inkább a hogyanon volt a hangsúly, hiszen a sportág legpechesebb tizenegyespárbajozójának számító Anglia 1996. június 22-én tizenegyesekkel ejtette ki Spanyolországot. Persze tudjuk, azóta hány „rulettet” veszítettek el az angolok – a következőt mindjárt négy nappal később, ráadásul úgy ért véget a tündérmese, hogy a világbajnoki diadal 30. évfordulóján éppen az a válogatott tartóztatta fel őket, amelyet 1966-ban egy „nem biztos, hogy gól”-lal legyőztek a vb-döntőben.

Habár minden a házigazda mellett szólt, ezen a napon (is) akkora szerencséjük volt a németeknek, mint az angoloknak még soha. Az évszázad egyik legjobb mérkőzésén – Puhl Sándor kifogástalan bíráskodása mellett – a főszereplők 1–1-ről rugaszkodtak neki az ezen a tornán bevezetett aranygólos hosszabbításnak, amelyet Shearerék kétszer is megnyerhettek volna: először is Anderton kapufát lőtt (a labda éppen Andreas Köpke kezébe pattant vissza), majd jött Gascoigne, aki Shearer jobb oldali beadása után alig húsz centivel maradt le a labdáról – ha eléri, ezer százalék, hogy gól.

De nem érte el, a büntetőpárbaj végén pedig egy ország szíve szakadt meg. Még Stuart Pearce is bevágta a labdát Köpke kapujába (micsoda elégtétel volt ez számára 1990es hibája után!), a hatodik sorozatban a Middlesbrough mai menedzsere, Gareth Southgate azonban hibázott – Andreas Möller meg a fináléba lőtte együttesét.

Itt azonban nem értek véget az angolok megpróbáltatásai, a java csak ezután következett: Möller pöffeszkedve, csípőre tett kézzel, arcára földöntúli kéjt varázsolva, diadalittas vezérként az angol szurkolók elé masírozott, holott már régesrég tudta, hogy sárga lapjai miatt nem játszhat a csehek elleni fináléban – amelyet végül a szerencsét akkor is segítségül hívó németek nyertek meg.

Sovány vigasz Gascoigne-ék számára, hogy az őket követő generációk azóta sem tudnak a legjobb négy közé kerülni a világversenyeken.