Tolatva nehéz előrejutni

Utólag, higgadtan értékelve a Magyarország–Szlovénia (0–1) barátságos mérkőzést, korábbi futballistákat, edzőket faggattunk a látottakról. A felvetés: a Zalaegerszegen játszó magyar válogatottnak van-e esélye eljutni a 2010-es világbajnokságra ?

VEREBES JÓZSEF, a Vác-Újbuda vezetőedzője, egykori szövetségi kapitány a bátorságot hiányolta.

„A kérdésre a tétmérkőzések adnak választ, a vb-re edzőmeccsekkel nem lehet kijutni. Nagyon át kell gondolni, mikor kivel játsszunk, és mit akarunk felmérni, elérni az adott felkészülési találkozón. Stratégiailag ez a meccs nekem rendben volt, de amit láttam… Kérem, nem szabad bekakilni! Ez nem elfogadható, aki nem mer játszani, ne futballozzon. Lehet rosszul játszani, de ha más a pályára lépők mentalitása, abban a pillanatban más lesz a futball is. Szóval muszáj bátrabban nekimenni az ellenfélnek, főleg itthon, ahol csak támadásokkal lehet respektje a nemzeti csapatnak.”

Hasonlóan vélekedett NYILASI TIBOR, aki játékosként és edzőként is bajnok volt a Ferencvárossal. A hetvenszeres válogatott két világbajnokságon is részt vett (1978, 1982), sérüléséig ott volt az 1986-ban vb-re jutó csapat selejtezőin is.

„Ha nem lesz gyökeres változás, akkor nem leszünk ott DélAfrikában. Hetvennyolcban Baróti Lajos, nyolcvankettőben Mészöly Kálmán, négy évvel később Mezey György vitte ki a magyar csapatot a világbajnokságra. A három kapitány sokban különbözött, de volt valami, amiben egyformán gondolkodtak. Itthon bárkivel játszhattunk, az volt a taktika: az első húsz percben nekikesni úgy, hogy szikrázzon a szemük, a folytatást pedig az határozza meg, mire megyünk az elején. Jöhettek a szovjetek, argentinok, hollandok, norvégok: ez az utasítás sohasem változott. Mitől félünk? Mi is játszottunk roszszul, kikaptunk hazai pályán is, de egy bizonyos: hátrafelé haladva nem lehet győzni! Nem ész nélkül kell rohamozni, nem erről van szó, de aki ma győzni akar, annak vállalnia kell a támadófutballt! Szerdán nem lehetett látni, hogy a védők kihozták volna a labdát, a középpályások felépítettek volna egyetlen akciót, a csatárok befejeztek volna egy támadást. És igen, sok játékos folyamatosan kapja a bizalmat, noha gyakorlatilag sohasem él vele…”

Az újpesti közönség egykori kedvence, FEKETE LÁSZLÓ azzal kezdte: elfogult Várhidi Péterrel, hiszen a kapitány akkor is szerény maradt, amikor csapat legyőzte a világbajnok olasz csapatot.

„Nem működik, hogy felveszszük a piros-fehér-zöld szerelést, és bóklászunk a pályán. Mi is futballoztunk rosszul, de a szerdán látott válogatott a világbajnokságon legfeljebb a megnyitó ünnepségre juthat el – nézőként. Ebben a csapatban nincs sokkal több, ha pedig a két-három legjobb játékos hiányzik, végképp nagy a baj. Nincsenek klasszisok, tehetségeink olyan csapatba igazolnak, ahol esélyük sincs játszani, persze hogy meccshiányuk van. A legutóbbi vb-szereplésünk óta volt húszféle utánpótlásképző program, de egyik sem a gyerekekről, hanem a benne lévő pénz ellopásáról szólt. Hogy úgy mondjam, mi nem futballpályát építünk, hanem a tarackot locsoljuk, és most nem lehet arra hivatkozni, hogy a média agyoncsapja a csapatot, mert eddig az újságírók nagyon óvatosan kezelik a jelenlegi válogatottat.”