A sivatag tisztelete

Közép-Európa-rali. Mond ez önnek valamit? Mit hallott a versenyünkről? Közép-Európa-rali. Mond ez önnek valamit? Mit hallott a versenyünkről?

Mindenféléket beszélnek, hogy erdőben megyünk, meg lőtereken, meg talán homokos szakaszok is lesznek. Azt is mondták, hogy önöknél áprilisban folyamatosan esik, sár lesz meg hideg. Azóta kiderült, hogy ez koránt sincs így, úgyhogy már az útvonalat illetően is vannak kétségeim. Ami biztos: számomra abszolút új lesz ez a feladat, sohasem versenyeztem még Magyarországon és Romániában. Még motorral sem.

NEM KÉRDÉS, A GYŐZELEM SZÁMÁRA AZ EGYETLEN CÉL

Erre mondják: az újdonság varázsa.

Az tuti, hogy más lesz, mint az afrikai egyhetes viadalok. Inkább a sprintversenyekre hasonlít majd, nem a maratonikra. Technikás szakaszokra számítok, kis időbeli különbségekre, ugyanúgy, mint a rali-világbajnokságon. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy új helyszínt ismerhetünk meg. Tavaly egy napot töltöttem Magyarországon, és bár ez nagyon kevés idő, már néhány óra alatt a szívembe lopta magát Budapest. A hidak, az épületek, a Vár… Szerintem jól fogjuk ott érezni magunkat. És ezalatt nemcsak a versenyt értem, hanem az országot is.

Milyen tervei vannak? Hányadik helyet célozta meg?

Micsoda kérdés?! Persze hogy nyerni szeretnék. Tudom, hogy nincs tapasztalatom ezeken a pályákon, tudom, hogy a ralis szakaszokon talán vannak nálam jobbak, de megpróbálom kihozni magamból a maximumot, s meglátjuk, ez mire lesz elég. Végül is tavaly a spanyol sprintversenyen egész jók voltunk. Ott jöttem rá, hogy tulajdonképpen szeretem a navigáció nélküli, kiszalagozott szakaszokat is, amelyeken igazán rá lehet lépni a gázra. Ráadásul ez a viadal nemcsak nekem, a Mitsubishinek is fontos. Ott lesz az egész csapat, és persze nyerni akarunk. Ennek érdekében a jövő héten tesztelünk, megpróbáljuk megtalálni a legjobb megoldásokat a magyar pályákra. Más lesz, mint a Dakar, de legalább akkora feladat.

Apropó Dakar! Az ön utóbbi húsz éve a Dakarralival kezdődött, az idei azonban más volt. Hogy tette túl magát a verseny törlésén?

A bejelentés után néhány órán keresztül csak szédelegtem, de eltelt néhány nap, és már sokkal jobban éreztem magam. Síeltem, motoroztam, szabadságra mentem. Szerintem nekünk, gyári versenyzőknek talán egy kicsit könynyebb volt elviselni a döntést, mint a privát pilótáknak, akik egész évben erre készültek, mindenüket erre tették fel.

A Dakar egészen különleges verseny, több ott az egy négyzetméterre eső gentleman, mint bárhol máshol. Többször láttam, hogy ha egy motoros elesett, és a következő megállt segíteni, az utánuk következők is megálltak és vártak. Nem akartak érdemtelenül előnyhöz jutni.

A Dakar nagyon veszélyes verseny. Megesik, hogy egyedül vagy a sivatagban, a nagy semmi kellős közepén. És az esés, főleg ha motoron ülsz, mindig benne van a pakliban. A sivatag nem lezárt pálya, nincsenek ötvenméterenként pályabírók, egyszerűen lehetetlen, hogy csak úgy elmenj valaki mellett, aki összetörte magát. A semmi közepén bizonyos helyzetekben a jó szándékú versenyzőtársakra bízod az életed.

Ha valamit ki kellene emelnie, mit szeret a Dakarban, mi lenne az?

Afrika, a sivatag, a dűnék – ilyen gyönyörűséget máshol nem lát az ember.

EZ A DAKAR MÁR NEM UGYANAZ A DAKAR LESZ

Mit szól ahhoz, hogy a következő verseny Dél-Amerikában lesz? Argentína–Chile–Dakar-rali, vagy mi. Lehet ez ugyanolyan, mint az előzőek?

Beszéltem a rendezőkkel, azt mondták, a fő irányvonalak ugyanazok maradnak, tehát a verseny nehéz lesz, hosszú, navigációigényes, és bizonyára nagyon érdekes. De... Azt hiszem, az éjszakák nagyon különböznek majd az afrikaiaktól. Városokban leszünk, civilizáció vesz körül bennünket, gyorséttermek és toronyházak. Ez nem ugyanaz, mint feküdni a sátradban Afrikában, a semmi közepén.

De azért motivációt jelent? Tényleg, hogyan lehet két évtized után új hajtóerőt találni?

Mindig van valami újdonság. Jövőre például a helyszín. Most az motoszkál a fejemben, az visz előre, hogy vajon tudok-e ott is nyerni. Máskor meg az apróságokban találom meg a motivációt. Tudja, nekem egyszerűen szükségem van a rajt előtti adrenal i n r a . Anélkül nem tudok élni.

Egyszer azért csak abba kell hagyni. Hogy képzeli az életét öttíz esztendő múlva?

Szerintem még három-négy év, és befejezem az autós pályafutásomat. S hogy utána mi lesz? Nem tudom. Talán már túl öreg leszek ahhoz, hogy belevágjak valami egészen másba, mondjuk egy új sportág megismerésébe. Ha lehet, az utazásról nem szeretnék lemondani, bejárnám az összes országot, amelyet még nem láttam, és persze szeretnék otthon is lenni és pihenni, no meg talán újra motorozni. Szóval tervekben nincs hiány. Egyelőre azonban az autósport a legfontosabb.

UGRATNI NEM MINDIG JÓ, SŐT NÉHA FÉLELMETES

Szavakat mondok, kérem, vágja rá, ami először az eszébe jut. Ugrató?

Kétezer-három, Dakar-rali, Líbia. Az az ugrató, amelyen Sinozuka Kendzsiro összetörte magát. Életemben ott ugrottam a legnagyobbat, szerintem több mint hatvan méter volt. De nem élveztem, mert nagyon a limiten voltunk. Kérdéses volt, hogy felborulunk-e vagy sem. Szörnyű volt. Féltem.

Mitsubishi Pajero?

A legjobb versenyautó a sivatagi viadalokra.

Tevefű?

Nem kíméli a testet. Ennek a furcsa, tüskés növénynek a környezetében kemény a talaj, és maga a növény is eléggé szívós, úgyhogy jól meg tudja ütni a kocsi alját, ami a benne ülők nyakának és gerincének kifejezetten kellemetlen. Az autóm azonban jól bírja a megpróbáltatásokat.

Luc Alphand?

A legszívósabb versenyző, akit ismerek. Sohasem adja fel. Az utolsó utáni pillanatban is mindent megtesz azért, hogy nyerjen. Nagyon veszélyes.

Joan Roma?

Az egyik legjobb barátom a mezőnyből, ugyanakkor csapattársam és ellenfelem. Az elején még adtam neki tanácsokat, de már befejeztem. Még a végén legyőz…

Mauritánia?

Az ország, ahol világéletemben jól ment a versenyzés, ahol előnyt kovácsoltam, meg tudtam lógni a többiektől.

Sivatag?

Az én varázslatom. Elképesztő érzés ott lenni a közepén, ahol közel s távol egyáltalán semmi sincs. Tiszteletre tanít.