Csapatnevek mögé bújva

Miután a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőben versengő 16 csapat negyede angol, matematikai síkon haladva megállapíthatnánk: valószínűleg angol együttes nyeri meg a sorozatot. De nem tesszük. Egyrészt a tavalyi kiírásban három szigetországi gárda (Liverpool, Manchester United, Chelsea) is beférkőzött a legjobb négy közé, mégis olasz győztest avattak (Milan), ráadásul akkor sem biztos, hogy angol labdarúgókat kell külön megsüvegelni, ha valóban az imént említett négy együttes valamelyike ér célba májusban Moszkvában.

Merthogy az angol futballisták egyáltalán nincsenek fölényben a legrangosabb európai kupasorozat porondján. Utánanéztünk, a BL legutóbbi fordulójában (nyolcaddöntő, első mérkőzések) összesen 15en képviselték hazájukat, a Manchester Unitedben hat, a Liverpoolban négy, a Chelseaben három, az Arsenalban egy angol kapott játéklehetőséget, míg légiósként egyedül a Celtic-mezben feszítő Lee Naylor képviselte a szigetországot.

Válságban volna az angol futball? A jelek szerint nagyon is.

A felvirágoztatást szem előtt tartva felvetődött olyan ötlet, amely szerint első, illetve másodosztályra bontva meg lehetne valósítani a negyvencsapatos Premier League-et, ami negyven futballakadémiát jelentene meg persze azt, hogy anyagilag negyven gárda járna jól. Howard Wilkinson, az Angol Labdarúgó-szövetség korábbi technikai igazgatója mindenesetre máshonnan közelítette meg a problémát: „Először is el kell érnünk, hogy utánpótlásszinten mi legyünk a legjobbak, mert labdarúgásunknak égető szüksége van olyan nemzedék kinevelésére, amely kimagasló eredmények elérésére képes.”

De mikor is volt ilyen nemzedék?

A hatvanas években mindenképpen, hiszen 1966-ban Anglia világbajnokságot nyert. Sem előtte, sem utána nem tudott vb-döntőbe jutni a válogatott, a csúcspontot az 1990-es szereplés jelentette, akkor az elődöntőben a későbbi győztes NSZKval szemben tizenegyesekkel buktak el Gary Linekerék; az Európa-bajnokságok történetében szintén az elődöntő (1996) az angolok legjobb eredménye – és akkor is a németektől kaptak ki, szintén tizenegyesekkel.

S ha már itt tartunk! A legutóbbi öt angol világbajnoki részvételből három (1990, 1998, 2006) ért véget elveszített büntetőpárbajjal, és a másik két bukás is emlékezetes a szerencse szempontjából: 1986ban Maradona kézzel szerezte első találatát, 2002-ben meg Ronaldinho lőtt olyan – győztes – gólt David Seamannek, amilyet a BLSZ III kapusai sem nyelnek be. Azt meg, ugye, mondani sem kell, hogy amikor az angol válogatott megérte az egyenes kieséses szakaszt az Európa-bajnokságokon (1996, 2004), mind a kétszer a büntetőpárbaj lett a végzete.

Nos, ilyen eredményeket mutathat fel a labdarúgás szülőhazája.