Gazdagság

Van egy elfeledett labdarúgó. Legalábbis idehaza addig nem volt fontos a személye, amíg Ausztriában le nem csaptak a fiúra, mondván, legyen osztrák állampolgár, futballozzon az utánpótlásválogatottjukban.

Mikor ennek híre ment, akkor megkapta az MLSZ-fejléces papírt, az amúgy évek óta várt értesítést, hogy jöjjön, legyen magyar korosztályos válogatott. Garics György immár az Európa-bajnokságra készülő osztrák nemzeti együttes tagja. Serie A-s meccseket játszik az SSC Napoli csapatában, mondhatjuk, sokra vitte labdarúgóként, és még előtte a jövő.

Az osztrákokkal aligha nyer Eb-aranyat, azonban megvan a lehetősége arra, hogy klubszinten még feljebb lépjen - messzire nem is kell mennie, Olaszországban is parádés a perspektíva. Garics György nem kellett a magyar focinak, és a történetében ugyanaz a tanulság, mint ami több más fiatal esetében is volt már, azaz: a tehetségek mifelénk csak akkor válnak fontossá, amikor pozitív esemény történik velük, amikor már nem kell energiát fektetni a felfedezésükbe, amikor azok, akik értenek a futballhoz - a példának kiragadott eset szerint ugyebár az osztrákok -, meghozzák a döntést: nekik kell a srác!

Szomorú, hogy milyen könnyen adjuk (tékozoljuk el) a kivételes képességű futballistákat. Pedig az aktuális sirám mindig arról szól, hogy a sportág számára mily keservesen nehéz felfedezni, felnevelni, sőt megtartani tehetségeket - ehhez képest oly könnyedén engedik, engedjük el őket, ahogyan a szél emeli fel az asztallapról a papírt.

Talán szót sem érdemelne az ügy, ha mifelénk Garics György helyett tucatnyi, nálánál tehetségesebb légióst honosítanának magyarnak, azonban a helyzet az, hogy a számolásban még erőlködve sem jutunk el két ilyen labdarúgóig, s félő, hogy az aktuálisan kényelmes szakmai trend (menjen csak minél több tehetség külföldre!) azt is eredményezheti, hogy idővel nemcsak egy, hanem akár tucatnyi magyar név szerepel a külföldi válogatottak csapatlistáján.

S majd csak akkor vesszük észre, hogy milyen gazdagok - voltunk...