Még vannak rejtett álmai

Nem unja még?Nem unja még?

Mit? – kérdezett vissza Pukner László vezetőedző, aki már ötödik esztendeje ül a Rákóczi kispadján.

Fél évtizede dolgozik ugyanannál a csapatnál, és ez nem szokványos a magyar labdarúgásban.

Valóban, de itt mindig új és új kihívások előtt állok, amelyek talán sok mindennek nevezhetők, de unalmasnak biztosan nem.

Úgy is kérdezhetném: nincs elege az állandó csapatépítésből? Szinte minden egyes felkészülési időszakban refrénszerűen ismétlődik ez a szó Kaposváron.

Ez a helyzetünkből következik, de az utóbbi egy évre nem vonatkozik. Tavaly télen sikerült összerakni egy csapatot, amely nagyszerű tavaszt produkált, ha csak abból az idényből áll a bajnokság, akkor a második helyen végeztünk volna, így viszont az a szereplés a pocsék ősz miatt a kiesés elkerüléséhez volt elegendő. A nyáron pedig végre sikerült együtt tartani a keretet, megőrizni a kulcsjátékosokat, ennek köszönhetjük, hogy most ötödikként várjuk a folytatást.

És most miért nem sikerült megtartani olyan játékosokat, mint Dusan Vasziljevics és Szakály Péter? Mindenképpen el kellett adni őket?

Mindenképpen talán nem, de a lehetőségeink korlátozottak, és ez meghatározó, amikor a vezetők ilyen kérdésekben döntenek. Nem kis nehézségekkel küzdünk nap mint nap, és hiába alakult ki egy éve stabil gárda, hiába lettünk mi az élvonal meglepetéscsapata az ősszel, a támogatóink száma nem nőtt. Az önkormányzat és néhány cég mögöttünk áll, de többet nem tudnak vállalni, új befektetők pedig nem érkeznek.

Hogyan tudja megoldani a távozó kulcsemberek pótlását?

Belülről. Kiemelkedő tudású futballistát nem tudunk igazolni, olyanra pedig kár pazarolni a pénzt, amilyent házon belül is találunk. Lehetőséget kap néhány fiatal játékosunk, és talán idehozzuk Nagyberkiből a vajdasági, magyarul is beszélő Nemanja Nikolicsot, aki korábban járt már nálunk próbajátékon, jó benyomást is tett ránk, de akkor még túl fiatal volt, és nem szerződtettük. Három alapemberünk lábadozik hosszú sérülés után, Pest Krisztián, Petrók Viktor és Kovacsevics Róbert egyaránt súlyos térdműtéten esett át, ma még nem tudom, mikor számíthatok rájuk, de a visszatérésük önmagában erősödést jelentene.

Nem idegőrlő elölről kezdeni a csapatépítést?

Ez van… Persze jobb lenne nem mindig visszatérni ugyanoda, de a mi helyzetünkben nincs más választás, ennek megfelelően kell dolgoznunk. A vicc az, hogy az ősszel a kollégák azt nyilatkozták, hogy a Rákóczin látszik, a játékosok régóta együtt játszanak. A látszat tényleg csal, és én a lehető legnagyobb dicséretnek vettem ezeket a szavakat, mert mindössze három-négy labdarúgónk számít törzstagnak, a többiek folyamatosan cserélődtek, a magyar élklubok zömében találni több exkaposvárit is, ennek ellenére mégis gyorsan sikerült egységes csapatot összekovácsolni.

S most ugyanez a cél.

Pontosan. Sohasem roppantunk össze, sőt mindig valamennyit előre is léptünk, és remélem, most is így lesz. A legnagyobb feladat megtalálni az egymáshoz illő embereket, ezen dolgozunk a rajtig hátralévő időben. Eleinte biztosan érezzük majd a távozók hiányát, de hiszem, hogy ezúttal is hamar ütőképessé válik az együttes.

A célok változnak a folytatásra?

A hivatalos cél nem változik, tehát az első nyolc csapat kötött kell végeznünk.

Van nem hivatalos cél is?

Én inkább rejtett álomnak nevezném. A remek őszi szereplés kapcsán felsejlett előttünk az is, hogy a Magyar Kupában szép sikert érhetnénk el, a bajnokságban pedig megragadhatnánk az első ötben.

Ezúttal lemondtak ezekről?

Nem, de nem merném bátran állítani, hogy egész biztosan ott folytatjuk február végén, ahol a tél elején abbahagytuk. Ugyanakkor ennek a csapatnak mindig az volt a legnagyobb erénye, hogy nem ijedt meg saját árnyékától, és ha hűek maradunk ehhez, a legszebb vágyainkról sem kell lemondanunk.

A kiesés már nem is téma?

Nem. Igaz, tavaly a Pécs is jó ősz után esett ki, tehát a futballban bármi megtörténhet, de annál sokkal jobban bízom magunkban, a munkánkban, mint hogy erre gondoljak.