Nyolcórás út a lelátóra

Újabb magyar futballistát sze melt ki az angol második ligában, a Championshipben szereplő Plymouth Argyle. A tízszeres magyar válogatott Rósa Dénes a szintén másodosztályú Wolverhampton Wanderers tagja, ám ott hosszú hónapok óta nem játszik.

Mindenekelőtt: igaz-e a hír, hogy a Plymouth számítana önre?

Hallottam erről én is – mondta Rósa Dénes.

Ennyi?

Egyelőre nem tudok sokkal többet mondani erről.

Bár nagy reményekkel érkezett Wolverhamptonba, Mick McCarthy menedzser érkezése óta önnek nem jut szerep. Ebből arra lehet következtetni, hogy örömmel venné a Plymouth ajánlatát…

Valóban, nagyszerű lehetőség lenne számomra, hogy megmutathassam, nem volt igaza az edzőmnek, amikor félreállított. Mick McCarthyt ismeri mindenki Nagy-Britanniában, így én is vártam, milyen lesz vele együtt dolgozni. Nos, hamar kiderült, hogy nekem nem lesz túlságosan nagy élmény: nem számított rám. Sőt amikor a West Bromwich Albion ellen elvesztettük a feljutásért zajló playoffpárharcot, másnap négy játékost behívott az irodájába, és azt mondta: érvényben lévő szerződésük ellenére nyugodtan keressenek maguknak csapatot, távozásuk elé nem gördít akadályt. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert én voltam a négy játékos egyike.

Mégis maradt.

Igen. Hittem benne, hogy ha keményen dolgozom, helyem lehet a Wanderers csapatában, ismerem a keretet, a csapatot, ezért is bizakodtam – hiába.

Hol játszik most?

A Wolverhampton Wanderers reserve-, azaz tartalékcsapatában.

És hogy megy a játék?

Ha arra gondolok, hogy nyolc mérkőzésen kilenc gólt szereztem, akkor azt mondhatom, nem rosszul, de az igazsághoz hozzátartozik: a reserve-bajnokság területi alapon működik, és a mi csoportunkban nemcsak másod-, hanem néhány harmadosztályú klub tartalékcsapata is szerepel, és bizony egyikmásik nem képvisel nagy játékerőt. De például a West Bromwich Albion tartalékgárdjával hatalmas meccset vívtunk, a huszadik percben három góllal vezettek a birminghamiak, azt hittem, tíz lesz a vége, erre a hajrában én egyenlítettem – a meccs iramát, színvonalát tekintve magasabb szinten is megállta volna a helyét.

Gyanítom, ennek ellenére túl a harmincon a tartalékbajnokságnál jelentősebb motivációra vágyik…

Természetesen.

A menedzser nem vette észre, hogy milyen eredményes a reserve-csapatban?

Ne is mondja! Az egyik mérkőzés után bejött az öltözőbe, mindenki előtt elmondta, hogy nagyszerűen játszom, példaértékű a hozzáállásom, annyira profi vagyok, hogy csak na, komolyan, szinte már nekem volt kellemetlen. Mick McCarthy jelezte, elutazhatok a következő idegenbeli mérkőzésre. Még keményebben edzettem, majd utaztunk négy órát, a meccs előtt az edző kijelölte a kezdőt, és felsorolta a cseréket – én nem voltam közöttük. Megnéztem a meccsünket a lelátótól, majd újabb négy órát buszozhattam, és hajnali fél négykor értem haza. Ez volt a jutalmam, hogy olyan profi vagyok, és jól megy a játék.

Szóval akkor: Plymouth?

A helyzet az, hogy az említett West Brom-meccs végén éreztem a lovaglóizmomat: nem fájt, csak elfáradt, gondoltam. Aztán egyre jobban fájt, és mert Mick McCarthy szólt, a formám alapján visszakerülhetek az első csapathoz, tovább edzettem. Ez hiba volt, mert azóta kiderült, hiába játszom akárhogy, a kispadra sem férek oda, másrészt azóta fáj a lovaglóizmom, pihennem kellett volna. Hetek óta kínlódom vele, végül elvittek a Manchester United specialistájához, és úgy fest, hamarosan rendbe jövök. Ha így lesz, nagy örömmel mennék, hiszen ott szeretik a magyar futballistákat. Buzsáky Ákost elvitte a Queens Park Rangers, Halmosi Péter rugdossa a gólokat, Tímár Krisztiánt a liga egyik legjobb középső védőjeként tartják itt számon, szóval ennél a klubnál bíznak bennünk, a srácok kitaposták az ösvényt. Ha meggyógyulok, boldogan mennék a Plymouthhoz!