Játszani könnyű volt

Figyeltem a mozgását a Pécs–Komló öregfiúkmeccsen, őszintén gratulálok...Figyeltem a mozgását a Pécs–Komló öregfiúkmeccsen, őszintén gratulálok...

Nem kell udvariaskodni – nevetett idősebb Dárdai Pál, aki fia, a Hertha BSC-ben légióskodó Dárdai Pál által szervezett Santander-kupa szereplője volt szombat este. – Pontosan tudom, hogy ment nekem a játék, pontosabban azt, hogy mennyire nem ment...

Félre ne értsen: szeretnék ötvenhat esztendősen így futballozni.

Na ne vicceljen! Még mindig játszom a pécsi öregfiúk között, de fáj mindenem. Előfordul, hogy ebben a korosztályban húsz évvel fiatalabbakkal találom szembe magam. Amikor kispályán játszom, rendkívül sok gólt rúgok, most viszont egyszer sem találtam a kapuba.

Most nem adott volna magának tízes osztályzatot?

Jó, hogy ezt mondja, azt a bizonyos tízest épp szombat délelőtt emlegette az egyik ismerősöm, máig emlékeznek rá a pécsiek. A hetvenes években az Újpesti Dózsa volt az egyeduralkodó csapat, ezerkilencszázhetvennégy őszén tizenöt meccsen át veretlenek voltak a lilák, és persze vezették a tabellát. Az első tavaszi fordulóban, szökőnapon, február huszonkilencedikén jöttek Pécsre, és négy kettőre legyőztük a nagy Újpesti Dózsát.

Nem tagadom, jól ment a játék, tizenhatezer szurkoló ünnepelt. De nemcsak engem, hanem a csapatot is. Nagyon büszke voltam, hogy az önök lapja a maximális érdemjegyet, a tízest adta nekem. Abban az időben egyszer Rapp Imre, a híres pécsi kapus, Páncsics Miklós, a Fradi középhátvédje és Szabó Ferenc, a Fradi csatára kapott előttem tízest.

Mit gondol, lesz-e valaha több mint tízezer néző egy pécsi futballbajnokin?

Na, ebben biztos vagyok!

Na jó, de mikor?

Hamarosan. Palikával régóta beszélünk erről: ha egyszer abbahagyja a futballt, hazatér Pécsre, összefogunk, és csinálunk egy bajnokesélyes csapatot. Ebben a városban imádják a futballt, és ha az emberek látják, van kiért szurkolni, visszatalálnak a labdarúgáshoz.

Milyen volt átélni, játékosként legyőzni a hetvenes évek világhírű Dózsáját, és milyen édesapaként megélni, hogy fia győztes gólt szerez a Bayern München ellen? Egyáltalán öszsze lehet hasonlítani a két érzést?

Játszani könnyebb, mint szurkolni. Mindent alárendeltem a sportnak, erős fizikumú futballista voltam, bíztam magamban, abban, hogy le tudom győzni azt, aki velem szemben áll. De magát a játékot könnyedén vettem. Sohasem voltam görcsös, talán ez lehetett a titkom. Amikor kint vagyok Berlinben, az Olimpiai Stadionban, és a hangosbeszélő azt mondja: gólszerző, majd hetvenötezer ember üvölti, hogy Pál Dárdai… Hát, az semmivel össze nem hasonlítható, hátborzongató érzés. Ám sokszor szenvedek akkor, amikor nézem őt, segítenék neki, ha úgy érzem, bajban van, vigasztalnám, ha elpasszol egy labdát, és felugrom én is a levegőbe, ha fejelni készül. Csodálatos dolognak tartom, hogy tizenegy éve megbecsült tagja egy híres német futballklubnak, nem zavarták haza néhány hónap után, hanem újra és újra szerződést hosszabbítottak vele.

Nincs önben hiányérzet a fia karrierjét illetően?

Nem tagadom, van. Erre a teremtornára kétezer ember jött el, mert a fiam kitalálta a focigálát, csak azért, hogy örömet szerezzen a pécsieknek. Büszke vagyok rá, hogy így gondolkodik, tudom, hogy áldozatkész, nyílt szívű ember. Igen, igen, csak azt mondhatom, hogy nagy ember lett a fiamból. De... Amikor a Bayern München megkereste, én azért szurkoltam, hogy igent mondjon. Felnőtt ember volt, nem szóltam bele az életébe, csak vártam, hogyan határoz. Emlékszem, Komlón voltam edző, és mondtam a játékosaimnak, a mobiltelefont mindig ki kell kapcsolni, de most magammal kivételt teszek, mert várom a fiam hívását. Tudtam, hogy Ottmar Hitzfeld naponta ötször telefonált Paliék lakására, a menyemmel, Mónival is beszélt az edző, mesélt neki arról, milyen jól érzik majd magukat Münchenben, ne aggódjanak, vágjanak bele. Éreztem, hogy komolyan számítanak rá, ám végül Pali úgy döntött, marad Berlinben. Szoktam neki mondani: német bajnok lehettél volna, a Bajnokok Ligájában rengeteg nagy élmény várt volna rád... De ez már nem számít, ez az ő élete, én nem szólhatok bele, még a legjobb szándékkal sem, és tiszteletben tartom a döntéseit.

Egy apa lehet elfogult, de azért érdekelne: nem hiányolja a fiát a válogatottból?

Várhidi Péter a fiatalokra számít, de a tapasztalatot nem pótolhatja semmi. Pali most lesz harminckét éves, jó erőben van, és szerintem az egyik legkulturáltabban futballozó magyar játékos, hatalmas rutinnal felvértezve. Ráadásul az a típus, aki közösséget tudott kovácsolni egy csapatból, márpedig ez ritka adottság.

Az utolsó kegyetlen kérdés lesz, és elfogadom, ha nem akar válaszolni: immár az ötödik karácsonyt élték meg a kisebbik fiú, Balázs nélkül...

Erről most sem nagyon tudok beszélni (eltakarja a szemét, sír); ha Pali hazajön, és itt van a három unokám, velük el tudom terelni a gondolataimat. Képzelje, a fiam brazil csapattársa, Gilberto milyen ajándékot hozott a srácoknak! Palkónak, Marcinak és Bencének névre szóló dedikált képet hozott Ronaldinhótól, Kakától és Diegótól. A kissrácok elájultak a gyönyörűségtől. Ha látom őket, akkor, de csak akkor előfordul, hogy néhány percre nem jut eszembe Balázs fiam. Ám amikor Paliék visszamennek Berlinbe, és itt maradunk a nejemmel kettesben, akkor az nagyon nehéz, még ma is. Hetente kijárok a temetőbe, és nem tudom, kinek ártottam, hogy ilyen büntetést kaptam. Engem nagyon vallásos szülők neveltek, a hit nagyon fontos a mi családunkban, de mondtam édesanyámnak, nekem ne mondja többé, hogy létezik Isten! Ha két autó összeütközik, az is értelmetlen halál, de azt, hogy egy fiatal sportember a futballpályán az édesapja karjaiban haljon meg, azt nem tudom elfogadni. Ilyen fájdalmat a sors nem róhat a szülőre...