Hiába volt csak szimpla edző mérkőzés a múlt keddi Magyarország–Kína találkozó, Joan Jane ugyanolyan elánnal ugrált a parton, mintha már az olimpián irányítaná az ázsiai lányokat, sőt a harmadik negyed végén úgy leteremtette játékosait, hogy azok örülhettek hézagos angol nyelvtudásuknak…
A mérkőzés előtt és után egyébként rendkívül készséges szakembernek hatalmas respektje van, már az előző napok Vasas–Szeged mérkőzésén is többen kiszúrták a leláton, a női meccs napján pedig Becsey Péter utasította el Kósz Zoltán ajánlatát. Az olimpiai bajnok kapus jelezte a magyar válogatott másodedzőjének, hogy átadja majd Janénak a jegyzőkönyvet, ám az OSC trénere félig tréfásan hárította el az ajánlkozást, merthogy ki nem hagyná a kézfogást a spanyol szakemberrel. Miután a bőbeszédű Jane kollégáival hosszasan elemezte a mérkőzést, a Hajós uszoda fedett medencéjének partján ültünk le beszélgetni.
Meglepetés, hogy a kínai női válogatott kapitányaként találkozunk önnel. Hogyan került az ázsiai válogatott élére?
Alig egy hónappal ezelőtt megcsörrent a telefonom. A kínai szövetségből kerestek, és arról érdeklődtek, elvállalnám-e a válogatott irányítását, segítenék-e felkészíteni a jövő évi olimpiára. Számomra ez kiváló lehetőség, új embereket, új közösséget ismerhetek meg, élményekkel, tapasztalatokkal lehetek gazdagabb.
Mit gondol a kínai együttesről?
A legfontosabb, hogy fejlődjünk. A válogatott a tavaszi világbajnokságon tizennegyedik lett, korábban rendre agyonverték az ellenfelek, tizenöt-húsz gólos különbséggel maradt alul a mérkőzéseken. Azóta valamelyest csökken a különbség, és az a célunk, hogy ez a folyamat ne szakadjon meg.
Mire lehet képes a válogatott Pekingben?
Ezt még én sem tudom megmondani. Számomra is kérdés, meddig juthatunk, hová tudunk fejlődni.
A szakmai vagy az anyagi kihívás az erősebb?
Természetesen fontos, hogy jól keressek, de mint már mondtam, érdekelt a kínai válogatott. Az új kultúrákat nem lehet egykét hét alatt megismerni, de tíz hónap elegendő idő rá. Nekem lételemem a vízilabda, hosszú évtizedek óta minden napot az uszodában töltök, a sportág tart életben. Ha nem edzősködnék, talán már nem is élnék.
Az athéni olimpia után távozott a spanyol válogatott éléről, azóta nem sokat hallani önről. Mivel foglalkozott az elmúlt években?
A spanyol Valencia edzőjeként dolgoztam. Nem volt nagy csapat, de jól szerepeltünk. Az első két évben kiválóan éreztem magam, minden rendben volt, ám augusztusban közölték a vezetők, hogy kiszállt az addigi főszponzor, a csapat pedig alacsonyabb osztályban, amatőrként pólózik tovább. Ekkor két lehetőségem maradt. Vagy karba tett kézzel otthon ülök egy évig, s bámulom a tévét, vagy – mivel a legtöbb csapatnak ekkorra már volt edzője – elfogadom a kínaiak ajánlatát.
Pedig többen azt hitték, azért ült ott a lelátón a Vasas–Szeged (3–4) meccsen, mert valamelyik magyar csapattal tárgyal.
Nem, erről szó sem volt.
Ha már szóba került… Ha úgy alakul, edzősködne Magyarországon?
A vízilabda az életem, minden feladatra nyitott vagyok, legyen az Spanyolországban, Kínában vagy Magyarországon. Addig dolgozom, amíg képes vagyok erőt adni csapataimnak. Imádom a pólót, most például hazamegyek a szállodába, és videózni fogok. Természetesen vízilabdamecscsek lesznek a szalagon. Nem tudom, jó edző vagyok-e, de a vízilabda megszállottjaként élvezem, amit csinálok.
Maradva még egy kicsit Magyarországnál, mi a véleménye a Vasas–Szeged rangadóról?
Nem könnyű a válasz. A Vasasban nevesebb pólósok játszanak, ám a Szegednek két kulcsjátékosa nélkül is jól ment, azt tette, amit kellett, ráadásul a kapus remekelt. Semleges nézőként kevésbé volt élvezetes az összecsapás, de edzőként örömteli volt, hogy láthattam a magyaros iskola elemeit, például a centerés a szélsőjátékot.
Hogyan emlékszik vissza azokra a mérkőzésekre, amelyeket Spanyolországgal vívott a magyarok ellen?
Tizenegy év eseményeiből rengeteg mérkőzés jut eszébe az embernek. Az első, amely az élre kívánkozik, az 1996-os olimpia, amelyen aranyérmet szereztünk. Az pályafutásom csúcsa. A 1968as játékokon voltam ott először, ám a spanyolok Atlanta előtt egyszer sem tudtak nyerni. Ami a magyarokat illeti, számtalan nagy meccset vívtunk, mindig is a világ legjobbjai közé tartoztak.
A férfiaknál ki lehet esélyes a pekingi olimpián?
Öt erős együttes van, a magyarok, a szerbek, a horvátok, a montenegróiak, valamint a spanyolok. Nálunk az athéni olimpia után fiatalítás ment végbe, de ezzel a csapattal is ott vagyunk a legjobbak között.
Szóval ki nyeri meg az olimpiát?
Bármennyi pénzem is lenne, nem mernék fogadni, mert megjósolhatatlan, az öt csapat közül melyik győz majd.